mese...

 -Draco! Gyere gyorsan!
-Ááááá mi van már megint? Nem tudsz nyugton maradni Pillangó?
-Gyere már te ostoba, lusta gyík!
A pikkelyes test lomhán mozdul, a pikkelyek surrogó hanggal rendeződnek egymásra. Lassan gyűrűzve indul a szirt széle felé.
-Na mond! Mi az a felettébb fontos amit haladéktalanul látnom kell?
-Nézd!
-Mit?
-Ott lenn a völgyben azt a sok embert fegyverekkel, meg tűzzel. Látod?
A smaragd szempár lustán pislant az alanti sötétbe. Észleli a fényeket, a tömeget, az acélok csillogását.
És még valami mást is. Nagyra tágul, majd penge vékonnyá szűkül a szemrés, fénye sárgára vált dühétől. Alant egy fekete alakot űz a csőcselék. Nem tudni mit tett, követett el, de a túlerő, a mocskolódó szavak melyek a jövőt festik, a jó szándékot hírből sem ismerik. Kifeszülnek a szárnyak a szelő alájukkap, és máris lefelé zúdul a test. Pillanatok alatt teszi meg a mélységbe vezető utat, sötét démonként érkezik a tömeg és a sötét köpönyeges közé. A pengeéles karmok súlyos mély barázdákat szántanak a földbe, a kitépett fűcsomók rongyként esnek vissza.
A gyíkszerű test fél tucat embert sodor el, majd hátsólábaira ágaskodva szárnyait szétfeszítve magasodik a tajtékzók fölé.
Csak pillanat az ami megtorpanásra készteti az elvakultakat, és már hergelik is egymást.
-Öljük meg! Szúrd belé! Ne engedjétek! Hasítsd meg a szárnyát a dögnek hogy ne repülhessen!
Menjetek a másik után is! Haljon mindkettő! Vesszenek!
A test vissza huppanva bevágódik a sorokba, már nem akarja a békét. Figyelnie sem kell.
A pengeéles karmok páncélokat hasítanak fel, a fogak közt ostyaként roppan a fegyverek acélja, a súlyos farok tucatokat dönt le a lábáról.
Küzd.
Harcol.
És hall!
Nem túl éles de jaj szó az, amit kiszűr az ordítások kakofóniájából. A köpönyeges vert helyzetben van, íjász az, ki iramát lassítja. A hüllő ismét felmagasodik. Lehel. A tűzben, elporlad a páncél, az íj, a tegez a hús és a csont, de nem elég gyorsan, A vessző ha vét is, vért fakaszt, és bár tovaszárnyal mert az életet csak súrolta, a köpeny mégis összerogy.
A mancsok alól kifordul a föld, ahogy a test elrugaszkodik, hogy rövid repülésre dobja a levegőbe magát.
A köpeny fölé érkezik, két első lába alatt fekszik a test, szemben a gyűlölet hada.
Már nincs mit tenni, nincs megállás.
A tűz hosszan, jobbra, balra kígyózik a mezőn elhamvasztva mindent, embert, állatot, növényt, velük a gyilkos dühöt, a vérszomj maradékát.

Sűrű fellegek gyülekeznek az égen. A felhők gyomrába már villan a dübörgés, hírül adva az ég is neheztel.
Draco lekushad a köpeny mellé, hártyaszárnyának szélével tuszkolja a testet nyakának hátsó ívére.
Óvatosan lendíti szárnyait, szint észlelhetetlen mikor elszakadnak a csatateret jelző földtől.
Lassú hangtalan suhanással szelik a felleget, majd elhagyván együtt repülnek a feltámadó széllel.
Kellemes a szél, hűsít, körbeölel.
Alattuk a vihar kirobban, eltüntetni a szörnyűség nyomat, befoltozva a földön ejtett sebeket, táplálékul mossa a hamut a sebzett fűcsomóknak.
Ide fel csak a szele ér el. Simogatja a pikkelyeket, cibálja a köpeny szélét csuklyáját, majd felfedi az alatta figyelő arcot.

Egy nő, egy boszorkány talán, vagy félember.
Vadász vagy, áldozat.
Dallamos hangon szól belőle a kérés.

-Lassan virrad! Kérlek vigyél valami fedett helyre.


-