Őszinte... érdek nélküli szeretet...

Ha az élet megfeszít mint sodronyt, akkor válik el ki mennyit ér az életedben.

Kölyökkorom óta középső gyerekként hajtottam a szeretetre.
Az őszinte érdek nélküli szeretetre.

Talán a Nagyim volt az egyetlen aki nem mérlegelt ebben a kérdésben.
Nem volt Ő kimagasló személyiség, nem volt különleges, de mindig volt nekem.

Sokat hajtottam hogy elismerjenek, hogy kedveljenek, hogy szeressenek.
Én akartam lenni a legjobb, a legügyesebb.

Soha nem értem be a féleredménnyel.
Voltam legjobb tanuló, kiváló asztalos, jó szakaszvezető, kiváló kardforgató.

Választottam magamnak egy életet.
A semmiből teremtettem meg egy otthont, amihez soha nem kértem segítséget.
És most idegennek érzem magam.

Láttam ahogy jöttek ma.

Lárva arcal ismételgették

"- Őszinte részvétem-"

És éreztem mennyire mű az egész, mennyire csak a kirakat életük mondatja.

Talán csak látni akarták, vajon térdre kényszerít-e a világ.
Meglehet elégedetten konstatálnák ha látnák, feladom.

Egész nap dünnyögtek, jöttek mentek.

Nem volt köztük egy sem ki felismerte volna, nem vágyom a társaságukra.
Kutatták a jeleket.

Megtörtem-e...?
Hát nem.

Nem adom fel.
Soha.

Egy.

Egyetlen egy ember van, kiről érzem.

Itt van velem, és törődik a lelkemmel.
Míg élek hálás leszek neki ezért.

Olyan mintha valóban Csillag lenne, és mutatná az utam.....