Megérzés...

Csendesen pihegett a város az esti fülledt levegő ölelésében. Az utcák kövei ontották magukból a Naptól elcsent sugarak melegét.
A lány fáradtan nyújtózkodott, de szája sarkában apró mosoly bujkált. A nővérével együtt töltött este reménye csillogott szemében. Bár egy városban éltek, mégis ritkán volt alkalmuk találkozni, a feszített tempóban pergő napok elnyelték a lehetőségeket. Testvére egy hatalmas kórház vezetőjeként dolgozott, ő pedig nyomozóként, mellyel legnagyobb vágya teljesült. A mostani ügy azonban, vibráló félelemként költözött lelkébe. Egy sorozatgyilkos tartotta rettegésbe a környéket, aki brutális módon végezte ki áldozatait.
A csengő éles hangja szakította félbe, gombóccá gyűrött érzéseinek kusza képét. Az ajtóban ugyanaz a fekete, göndör haj, ugyanaz a tengermély zöld szem, ugyanaz az arc tekintett rá, melyet a tükörben lát. Öt perccel született később ikertestvérénél.
Mosolygós, boldog este. Vacsorafőzés, hatalmas beszélgetések, egy üveg bor és elsimult emlékek újraélése. Éjfél elmúlt, mikor kikísérte testvérét.
És utána, hörögve remegő álomfoszlányok töltötték be és szaggatták darabokra a piciny hálószoba békéjét. Az éjfekete utcák halvány képei, sötétben megnyúló gonosz árnyak sejtelmes vicsorgása. Egy cipő rettegően szapora kopogása az aszfalton, kihunyt lámpák üres fénye. Lebegve az álom és ébrenlét vékony határán, látta a fájdalomtól elmaszatolódott képekben, ahogy a női alak kabátját összehúzva, tengermély zöld szemével kétségbeesve keres valami megnyugtató menedéket. Mögötte a sápadt arcú gonosz vad tekintette követte törékeny alakját. Egy csontos kéz markol a fekete, göndör hajba, villan a kés, sikolt a kín, fröccsen a vér. És újból és újból lecsap a penge, kaszabolva, tépve a fiatal életet.
Izzadt, verejtékes álmából a telefon csörgése rángatta vissza a valóságba. Tudta, érezte, mit közölnek vele...