Emlékszem gyermekkoromban a nagymamám, ha rossz fát tettünk a tűzre, mindig azt mondta:
Hátra kötöm a sarkatokat! Vagy azt, hogy útilaput kötök a sarkadra! Ettől különösen féltünk, mert fogalmunk sem volt mi az. Csak óriásinak véltük és félelmetesnek, ami valami szörnyűséget képes tenni a lábunkkal. S, nekünk menni kell, otthonról. Jóval később mutatta meg a növényt, sétáink közben. Anyámmal együtt meséltek fűről-virágról.
Mi tátott szájjal hallgattuk. Legalábbis én!
Nekem maga volt a csoda, minden növény, bokor és fa. Imádtam, ahogy mesélt régi korokról, arról az időről is,
amikor a füveivel meggyógyította az én anyámat, az ügyvéd gyerekét is. Ami az után megmentette attól, hogy kuruzslásért börtönbe zárassa a helyi orvos.
Jó ember volt, és csendes, halk szavú, az én nagyanyám. Füvesasszony. Azt mondták akkoriban.
Fejem fölé tettem a nagy lapú levelet ernyőnek, táncolni, énekelni kezdtem a keskeny ösvényen, és beszívtam a rét minden illatát. Ma is itt érzem az orromban. Mint örökös csodát.
Már nem léteznek ezek a séták. Ma már nem megy senki, csak úgy, ki a mezőre... pedig milyen jó volt, friss levegőn, távolba nézni... virágot szedni, henteregni.
Jókat nevetni!
A semmin is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése