Ma is ....

 

Minden nap egy versenyfutás.

Fullasztó nyárban rekedt a frissesség, s vele együtt repült az idő, ami felett elvesztettem az uralmat.

Azt mondják, az idő a halottaké, az időtlenség az öröklété.

Enyém is.

Ma is.

Fura volt úgy gondolni az őszre, hogy közben nem volt levegőmozgás körülöttünk, ahogy hárman próbáltuk a szabadban kapkodni az oxigént.

Közben arra gondolni, hogy milyen lesz új otthonunkban a téli estéken a forró gyümölcsteát kortyolgatni apró kékvirágos antik csészémből, remegő kézzel várni az ölelést a takaró alatt, finom vajas kekszet rágcsálni, miközben a tér tényleg már csak a miénk. Időtlenül a miénk.

Még ahová nem érünk el, azt is képesek vagyunk érinteni.

Egymásban is, egymáson is, egymásnak is.

Gondolat volt, még, ha a levegő csak épp rezzent a magas amplitúdónktól.

Kilengése óriást mérhet.

Mert elég, ha meglátom a piros sapkáját, ahogy a polcok között navigál, keres, kutat, vadászik az aktuális kedvencéért.

Ilyenkor gyermek.

De én a Férfit kedvelem a legjobban.

Lehet ilyet? Hogy valamelyik "Őt" szeretnem a legjobban?

Szeretem az apát Benne, szeretem a gyermeki tiszta Énjét.

De mi van, ha elsődlegesnek érzem a Férfimet?

Ja.

Ma is jó volt.

Megint eltelt egy embert próbálóan fárasztó nap.

Szerelemben.

Békében.

Szövetségben....