Ezüstfolyam

Álltunk a parton és csók ízű szánkat ízlelve figyeltük a folyót. Ezüst volt, messzire nyúlt, medrét feszegette, kitört volna,

de megzabolázta a sóhajunk.

Mellettem lüktetett a Szerelem, álmomból fel-felocsúdva csüngtem a markába kapaszkodva, és nem fáztam a homályos könnyek gyöngyei között, pedig a szél jegesítette volna, lökdösött, dobott volna az ezüst folyamra.

Álltunk és stabilabbak voltunk bárminél.

Érett, édes gyümölcsnek illatát éreztem rajta.

Holddá váltam a lelkemen át, s Ő megbújt a Föld másik oldalán. Ott is ragyogtat, bármerre jár, zöld fák, színes virágok nyílnak belőlem, illatom magától igazodott hozzá.

Tavasszá vált minden illatom és porcikám.

Fényes lettem, mert fényével átvetített az egész Univerzumon.

Engem talált el, megragadta a kezem,

s én tükörként ragyogtam a sötétben.

Őt tükröztem.

Fényében úsztam.

Lelkem örök hűséget ígért, ajkán felejtettem az időt,

s szekerén állandó útitársnak szegődtem.

A szavakat magam mögött hagytam....

pattogtak az ezüstfolyam szélvájta fodrain.