Ma a folyó békés. A partja is.
A Nap által meggondolatlanul felhevített kövek hálásan simulnak a hűsítő hullámokhoz.
Üldögélek, nézelődöm, olvasgatok, semmit-teszek.
Egy vadkacsa kitartóan figyel.
A túlsó parton gyerekek ugrálnak a vízbe.
Mellettem egy szerelmespár feledkezik egymásba,
a fű odaadóan hajlik meg édes terhük alatt.
A felettem elterülő fa levelei tapintatosan zizegnek,
amikor a szél megérinti őket.
A folyó tükrén szerényen, hivalkodás nélkül csillan
meg az áradó fény.
Béke van.
És miközben meztelen talpaimmal körkörös mozdulatokat leírva, végleg összezavarom a víz kiegyensúlyozott felszínét, átsuhan bennem egy kósza gondolat.
És vele karöltve egy másik is érkezik.
Tulajdonképpen megmosolyogtató a mód,
ahogyan a felismerés születik.
Ahogyan a több hónapnyi lebegés után, egyetlen egyértelmű mozdulattal vitathatatlanul földet érek.
Az indokolatlan zajok nélküli csendben tompa visszhang
csupán a szívverésem.
Felszabadultan nézek farkasszemet a fodrozódó tükörképpel.
A hónapok óta hurcolt mázsás lepkeszárnyra nincs többé szükségem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése