Oda, ami tele van limlomokkal, múltunk kinőtt, elkopott, talán egyszervalamirejólesz tárgyaival.
Oda, amit jó eséllyel majd csak utódaink fognak egyszer kipucolni, mert már nem férnek el az ő életünk lomjai.
Emlékszem, mikor apám nagyon beteg lett és már számot vetett sorsával, egy éjszaka kukába dobta addigi életének mérföldköveit jelző, azt kísérő rekvizitumait.
Nem maradt utána jóformán semmi tárgyi emlék csak egy kar- és egy zsebóra.
Előbbit az egyik utolsó számtanilag kerek születésnapjára kapta tőlem.
Miután elment, egy darabig én viseltem, mert nagyon hiányzott (hiányzik), és kellett az érzés, hogy velem van, kellett egy darab az életéből.
Az órát a nagyobbikra hagyományoztam férfikora kezdetén azzal, hogy viselje ő.
Azóta le sem teszi.
Volt idő, mikor nem működött pontosan, talán nem is járt, de akkor is folyton ott volt a kezén.
Neki is hiányzik.
A zsebóra íróasztalomon hever most is.
Egyszerű darab, az azóta nem létező szovjet ipar remeke.
Keserű emléke apám életét alapvetően meghatározó, sorsfordító pillanatnak.
Bár működőképes, de egy jó ideje már nem húzom fel.
Nem azért kell, hogy mutassa a pontos időt, hanem azért, hogy emlékeztessen az elmúlt időre.
A láncot már én vettem hozzá.
Néha a kezembe veszem, hogy egy picit tekerjek a felhúzó gombon, hogy halljam a hangját, érezzem hátlapja recés mintázatát.
A mutatók ilyenkor egy kis időre meglódulnak, aztán hamarost ismét megállnak.
Gyerekként, siettetni akartam az idő múlását, hogy előbb lehessek felnőtt.
Ilyenkor játékból előretekertem a mutatókat.
Aztán pár éve egy kis ideig visszatekertem volna.
Mára tudom az idővel nem lehet játszani, siettetni, vagy múlását lassítani.
Nem tudtam még írni, így hát ütemesen, döcögős ritmusban nyomogattam a billentyűket. Legjobban a sorok végét szerettem, mert figyelmeztetésként csilingelt.
Aztán ott volt a lyukasztó.
Félelmetes, harapós jószág volt.
Félelemmel teli tisztelettel vettem kézbe, s próbáltam mintát harapni az üres papírlaba.
Egy alkalommal a ceruzahegyezőt is kipróbáltam.
Asztalra erősíthető volt.
Egy karral lehetett a száját kinyitni, majd elengedve a fémes fogak ráharaptak.
A forgács egy átlátszó tartályban gyűlt.
Egy kart kellett tekerni, mint egy mákdarálót, így hegyezett.
Tiltott játék volt.
Egyszer mikor kis időre magamra maradtam az irodában, várakozással teli izgalommal elindultam a ceruzahegyező felé.
Apám asztalán egy sötétbarna, vagy talán fekete bakelit ceruzatartó, benne megannyi írószerrel.
Az önzetlen segítség álcája mögé nyúlva kiválasztottam egy szép ceruzát, hogy kihegyezzem, s apám jól tudjon vele dolgozni.
Fényes okkersárga volt a végén piros bóbita, melyet aranysárga csík font körbe.
Alig használt ceruza kissé tompa heggyel.
Felidézve az apámtól ellesett mozdulatokat, megkezdtem a hegyezést.
Nagyon jó érzés volt, olyan felnőttes.
Jó volt hallani, ahogy a hegyező beleharap a fába, ahogy a grafit bél csikorog.
A hegyező csak úgy falta, szippantva szürcsölte a ceruzát, mint mikor spagettit eszel, vagy a finom húslevesből szürcsölöd szádba a cérnametéltet.
Ajaj, hoppá!!!
Mindjárt beszippantja, alig látszik ki egy kis darab apám ceruzájából.
Riadtan abbahagytam a hegyező vurlicer tekerését, s gyors mozdulattal kivettem a ceruza maradékát, s a zsebembe süllyesztettem.
Sunnyogtam, látogatásom hátralevő részében szokatlanul visszafogott, engedelmes és fegyelmezett voltam.
Zsebemben a ceruzacsikkel.
Csak nagyon fontos alkalmakkor vettem elő és írtam vele, akkor sem sokat.
Nehogy elfogyjon, mert hegyezni már nem lehetett.
Sokáig nem találtam, aztán pár éve előkerült, persze csak úgy képletesen.
