Föld!
Ülök a sarkamon érzem a föld nedvességét...
a nadrágon átszivárgó nyirkot...a csupasz lábfejemnek támaszkodó fűszálak csiklandós érzését.
Ülök a sarkamon...fedetlen felsőtesttel ülök a semmi...
a tökéletes csend világában.
Tökéletes a csend, hisz otthon vagyok...egy olyan otthonban
mi ezerszáz éve az emberé csak elfelejtette miképp kell otthont élni a semmiben, a tökéletes természetben.
Csend van.
Olyan csend amit hallani kell.
Hallani az éjszakai szellő motozását a levelek közt,
a békák veszett kuruttyolását, a tollas nép jóéjszakát nótáját...egy szúnyogot a füled mellett...
a folyó lusta csobbanását, valami szőrmók (vagy más egyéb) neszezését a bokrok alatt.
Hallani kell...és nem csak füllel.
Figyelek ...nem nézek..nem fókuszálok egyszerre érzékelem
a szemem sarkában bólogató nádszál csücskét, vagy a fák közt halványuló fényt..a víz fodrait...egy pille röptét..
Tanulok...lélegezni...lassan ízlelve a tömény szagokat...a föld,
a víz, a nedves avar, a virágzó hárs...beáramlik a testembe...
ott felcsippenti görcseim..félelmeim..dühöm..
és mikor kifújom magával viszi.
Tisztulok.
Víz, föld, fa, levegő...kimosnak...
Lelkem szennyesén, a foltok lassan fakulnak..tisztulnak.
Nem tudom máshogy fogalmazni....kinyitom magam a világra..minden érzésre odafigyelek..érzékenyre állítom az antennáim..mindenre figyelek..és semmire nem koncentrálok...csak vagyok....
És kisimulok..engednek a görcsök bennem...a semmi hétköznapok pitiáner bosszúságai fanyalogva távoznak...
hisz itt semmik ők.. lényegtelenek..
Megnyugszom...
félmosolyom van...
elégedettségem van...
a helyemen vagyok...
...most
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése