Felmennék a padlásra.
Bár nincs és soha sem volt.
Oda, ami tele van limlomokkal, múltunk kinőtt, elkopott, talán egyszervalamirejólesz tárgyaival.
Oda, amit jó eséllyel majd csak utódaink fognak egyszer kipucolni, mert már nem férnek el az ő életünk lomjai.
Emlékszem, mikor apám nagyon beteg lett és már számot vetett sorsával, egy éjszaka kukába dobta addigi életének mérföldköveit jelző, azt kísérő rekvizitumait.
Nem maradt utána jóformán semmi tárgyi emlék csak egy kar- és egy zsebóra.
Előbbit az egyik utolsó számtanilag kerek születésnapjára kapta tőlem.
Miután elment, egy darabig én viseltem, mert nagyon hiányzott (hiányzik), és kellett az érzés, hogy velem van, kellett egy darab az életéből.
Az órát a nagyobbikra hagyományoztam férfikora kezdetén azzal, hogy viselje ő.
Azóta le sem teszi.
Volt idő, mikor nem működött pontosan, talán nem is járt, de akkor is folyton ott volt a kezén.
Neki is hiányzik.
A zsebóra íróasztalomon hever most is.
Egyszerű darab, az azóta nem létező szovjet ipar remeke.
Keserű emléke apám életét alapvetően meghatározó, sorsfordító pillanatnak.
Bár működőképes, de egy jó ideje már nem húzom fel.
Nem azért kell, hogy mutassa a pontos időt, hanem azért, hogy emlékeztessen az elmúlt időre.
A láncot már én vettem hozzá.
Néha a kezembe veszem, hogy egy picit tekerjek a felhúzó gombon, hogy halljam a hangját, érezzem hátlapja recés mintázatát.
A mutatók ilyenkor egy kis időre meglódulnak, aztán hamarost ismét megállnak.
Gyerekként, siettetni akartam az idő múlását, hogy előbb lehessek felnőtt.
Ilyenkor játékból előretekertem a mutatókat.
Aztán pár éve egy kis ideig visszatekertem volna.
Mára tudom az idővel nem lehet játszani, siettetni, vagy múlását lassítani.
Az idő van.
Meg kell élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése