....ébredt. Ahogy mindig is tette. Nem akarta, hogy csak egyetlen álomfoszlányt is magával ragadjon onnan, ide.
Nem akarta megriasztani a valóságot. Hagyta, hogy a fény először csak szemhéján szivárogjon át, lassan körülfolyva, átnedvesítve, megszínezve a gondolatokat. Illatok után kutakodott. Értelmezte a körülötte képződő neszeket.
Ujjaival tétován tapogatott maga körül.
Zöld fű, nyirkos, hűs föld. Próbálta kitalálni, hol is lehet.
Mióta fekhet itt hanyatt?
Gúnyt űzött már egy ideje a valóságból.
Élvezte, hogy nem ott ébred, ahol elalszik. és nem úgy alszik el...
Egyre gyakoribbak voltak ezek a pillanatok. Amikor álom és ébrenlét kézen fogták egymást, és már nem eresztették, táncoltak, kerengtek, szédítő iramban.
Ahogy legutóbb...talán pénteken is. Akkor épp közel volt a segítség. Így hát maradt. Még egy kicsit maradt.
Állhatatos munkával vette számba a lét fontos emlékeit.
A "vajon hány éves vagyok" kérdéssel mindig bajban volt. Mindig is tudta, hogy a tortákkal valami gond lehet.
Ugyanis épp úgy tudott az a szeplős, kövér, dadogós kisfiú lenni buta kertésznadrágban, egy kakaótól maszatos plüsskutyát markolászva, mint higgadt, gandalf-szakállú matuzsálem,
ki a végtelen látóhatárt kémleli.
Már maszatos gyermekként felfedezte a végtelent.
Vagy valamit, ami olyan volt mint a végtelen.
Talán tízéves forma lehetett, amikor édesanyja ruhásszekrényét kinyitva végérvényesen eldöntötte, hogy férfi akar lenni. Pipiskedve érte csak fel szeplős arcocskájával a mindkét szekrényajtó cipelte, már vakuló félben lévő, itt-ott csorba szélű tükröt, amikor egyszer csak egy pillanatra meglátta köztük magát, és a végtelent.
Vajon hogyan lehet oda bejutni?
Akkoriban gyakran kucorgott ebben a nyikorgó, szúette szekrényben. De a végtelen akkor még zárva maradt.
Kitárt karral egyensúlyoz álom és valóság határán.
Hangok lüktetése a dobhártyán.
Soha meg nem értett üzenetek valahonnan.
Velőtrázó fájdalom, és az íz.
Ismerős, sós-édes a száj szegletében, alvadt, fekete folyó mélyen a bugyborékoló tüdőben.
Egy szeplős, riadt kis arcocska.....
....A gép nyitott ajtaján üvöltött befele a szél.
Nem hallotta, csak leolvasni tudta szájáról, hogy azt mondta: ...készüljünk.
És már el is tűnt széles vigyorral az ovális nyílásban. Utánanézett. Szép ugrás, gondolta, majd bíbelődött még
kicsit a karabinerekkel, míg sikerült kihámozni a magát a béklyóikból.
Megkönnyebbülten tette le a gondosan hajtogatott szegletes zsákocskát és a sisakot a fényesre csiszolódott padozatra,
majd hátat fordítva a nyílásnak ráfeküdt a levegőre....
Álmosan kavargatta a légypiszoktól megfeketedett,
ósdi ventillátor a reptéri büfé füstös levegőjét.
- Hallottad?
- Hallottam.
- Csak úgy kilépett...
- Ki.
- Szomorú.
- Az.
- Mindig is nehezen viselte a korlátokat.
- Végtelenül szabadnak született....
Szinte egyszerre kortyoltak a nagy korsó hideg sörből.
Csak az ósdi ventillátor surrogott fáradhatatlanul, pillanatok alatt felszikkasztva az asztal repedezett politúrjáról a harmatos korsók nyomát...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése