Talpam alatt a város, s rajtam az éjszaka.
Ide szült anyám, ez bölcsőm városa.
Itt tanultam meg élni, s létezni a világban.
Volt, hogy a tetején, s volt hogy a sárban.
Most nem magamról beszélnék, hanem aki eltévedt.
Nézem törékeny alakját, ahogy bámulja a szépet.
Sárga lámpa fénye, megcsillan szemében.
Nem sír Ő, csak a bánat öli szívében.
Ó a szerencsétlen, volt, hogy irigyeltem.
Szép lelkében szavak születek, s mesében.
Irigyeltem tisztaságát, irigyeltem hitét.
Szerettem némaságát, s imádtam csendjét.
Tiszta volt a szeretet, ami áradt belőle.
Pillantása égetett, de nem féltél tőle.
Nem ámított szép szavakkal, Ő őszinte.
Nem kérdezett kétszer, szavaid elhitte.
Nézem, ahogy áll, s bámulja a nagy vizet.
A hömpölygő Dunát, ami elviszi a szemetet.
- Add víznek kis ember az összes bánatod.
- A folyó elviszi, s új lappal folytatod.
Rám néz, s szemével csodálkozik.
Látom, hogy fájdalmához, mennyire ragaszkodik.
Hát persze, szíveknek balga harcosa.
Eltemetett szerelem, hűbér harcosa.
De nem szégyellem Őt, hisz mi egyek vagyunk.
Együtt születünk, s majd együtt halunk.
Én vagyok a test a harcos, én vagyok, ki vigyáz.
Ő a lélek, naiv sajnos, szerelem, bánat s gyász.
Szánom szegényt, ahogy áll, s látom fáradt.
Lehet, hogy valamire vár, s picit meg ragadt.
Bízik a szerencsétlen, talán mindenkiben.
S rájön, hogy bennem él, s nem az emberekben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése