S megjöttem itthon vagyok, ez világom világa.
Az árnyékom ölel a csendben, lépteim már várta.
Arcom látom a falakon, e helyet illatom bejárta.
Hiányoztam magamnak, könnyeim senki nem látta.
Én ez vagyok, se több se kevesebb magamnak.
Egy apró szirom fekete virágon, eltemettet magnak.
Színe az életnek van, a szivárványhoz fény kell.
Beteg lelkem locsolgatom, s a ragyogás nem ér el.
Nekem nem kell más élete, az enyém akarom.
Nekem nem kell más hangja, magam hallgatom.
Nekem nem kel,l hogy megérts, senki ne tegye.
Nekem nem kell, hogy megérints, nincs rajtam helye.
A szívemből elrabolt türelem, már nem hiányzik.
Öreg óra mutatóján, hálójában pók tanyázik.
A ketyegés elhalt, s vele a várakozás öröme.
Bezártam falaim, s ez lelkem időtlen börtöne.
Apró ablak, apró rácsán, néha bekúszik a napsugár.
Végig simít testemen, jelzi, hogy jön a nyár.
Olyankor kinézek, s teret adok a szépnek.
Mert ha börtönömben halok is, tiszta az mit elviszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése