Reggel nagyon hideg volt még, amikor óvodába indultunk. Fáztunk, míg bemelegedett a motor. Aztán megszánt minket a természet és kisütött a nap. Hideg van, de a jótékony sugaraktól nem tűnik annak. Ültem az autóban, szembe sütött a nap, és azt éreztem, hogy most minden nagyon kerek. Nem gondoltam arra, hogy mennyi minden vár ma rám, nem gondoltam arra, hogy most mit kell még megoldanom, megjavítanom, elintéznem.
És akkor ott, az út mellett hirtelen megpillantottam egy idős nénit. Lehetett úgy hetven éves. Hosszú meleg szürke kabát volt rajta, fején sapka, sál a nyaka körül, keze zsebre dugva.
Nem csinált semmi mást, csak állt a napsütötte parkolóban, szemét behunyva, arcát a napsugarakban fürdetve.
Szerettem volna megállni, és odamenni hozzá. Megsimogatni a ráncos arcát, megfogni a kezét, behunyni a szemem és csendben állni mellette, arcomat a meleg nap felé fordítva.
És elképzeltem, hogy az arra járók is meg-megállnak pár percre, és ők is így tesznek, mint én. Egy kicsit még élvezik
a nyárutót, a nap gyengéd próbálkozását, hogy még megmelegítsen bennünket, hogy még egy kis világossággal
és fénnyel borítson el bennünket. És aztán az emberek tovább mennek. Teszik tovább a dolguk.
De az idős néni ott marad. Hiszen Ő vonzza be az embereket.
Ő a Nap küldötte, aki már sokszor átélhette a természetnek
ezt a szépségét. Tudja mennyit ér, meg tudja becsülni.
Ez az, amit mástól soha nem kaphatunk meg...
És Ő marad. Ő a bástya. Mert ő már nem siet sehova sem. Türelemmel várja azokat, akik szeretnének kiszakadni a mindennapi rohanásból és egy picit átadni magukat a csendnek, a nyugalomnak, a nap sugaraiból áradó melegnek, tisztaságnak és békességnek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése