Téli alkonyat.
Szokatlanul enyhe és párás a levegő.
A pók tűnődve néz át hálóján a végtelenbe.
Pars pro toto - mormolja magában.
Nemrég hallotta ezt a kifejezést.
Nem használta még, ezért szokásához híven képekben próbálta maga elé képzelni jelentését...
Az alkonyati fuvallat meglengette hálóját, melyben megcsillanni vélt látni valamit.
Tekintete a végtelenből arra a pontra fókuszált.
Egy didergő harmatcsepp gubbasztott hálója fonatán.
Tán pillanatokkal azelőtt szülte a párából az alkonyat.
Egy csepp.
Egyetlen harmatcsepp.
Telt múlt az idő, s a pók fürkészőn figyelte hogyan hízik, dagad a csepp a már fázós sötétben, mígnem elfáradva a kapaszkodásba - vagy csak úgy unalmában - elengedte a háló finom selymét és lehullott a földre.
Hallani vélte még a koppanást, ahogy földet ért.
Majd még több koppanás - halk és monoton.
Eleredt az eső.
A pók cseppjének testvérei sietve rohantak bátyjuk után.
Egy pillanatra még látni vélte a padka melletti víznyelőnél.
Tekintete újra a végtelenbe révedt.
Látta amint cseppje társaival együtt örömében, izgalmában sikongat, mint azok a gyerekek, akiket nyáron az AquaPark egyik kacskaringós csőcsúszdájánál látott a mélybe csusszanni.
Ezért tudta, milyen önfeledten fog útja végén a csatorna nyílásából a folyóba csobbanni, majd az élménytől fáradtan és kimerülten miként hagyja, hogy az ár sodorja, sodorja tova távol.
A cseppet sodró lendület egyszer csak alábbhagy és ringató, lágy hullámzássá szelídül.
A csendet morajlás váltja fel.
Cseppben a tenger... - mormolja maga elé a pók, orrában érezve a soha nem látott tenger, semmivel sem összetéveszthető illatát
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése