Telefoncsengésre ébredt, hirtelen azt sem tudta hol van. Dolgoznia kell menni, igen. Máris feláll a fotelből ahol észrevétlenül elaludt, veszi kulcsát és megy. Mindezek előtt csak annyit érzett, hogy elfáradt. Ó, nem most kezdődött mindez, hanem hosszú évekkel ezelőtt.
Annyira szeretne egyedül lenni, annyira és éppen a magafajta férfit üldözik a megmenteni vágyó barátok és nők...
Istenem, a nők...kedveskednek, ő pedig szavakkal kedvesen visszasimogatja őket, de belül mérhetetlen csömört érez. Már régóta ott tart, hogy egy kalandot sem kockáztat meg, mert azok a legveszélyesebbek, az ilyen rövid szexelések után szeretnek bele és kezdik üldözni parlagi, ezért tragikomikus módokon, mely miatt legtöbbször ő szégyenkezik és lesz dühös, majd még fáradtabb.
Ismeri már valahány, ragaszkodásuk rövid idő alatt émelyítő, kielégítetlen törődésigényük, érthetetlen zagyva csacsogásuk és buta hisztijeik még inkább.
Mégis jönnének, jönnének egyre csak jönnének megváltani, barátkozni vele, tanácsát kérni, de a legtöbben persze a barátkozás álcájában alattomban azért társává akarnák, ugyanis boldoggá vágynák tenni őt, mintha ez valamiféle genetikailag beléjük kódolt kényszer lenne.
Valójában a maguk boldogságát keresik, így észre sem veszik, hogy ő attól lenne boldog ha végre pihenhetne... ha végre egyedül lehetne térben is távol mindenkitől, mindentől és alhatna végre hosszan, álomtalanul, öntudatlanságban. Kétli ugyan, hogy ezt a fáradtságot ki lehet-e pihenni alvással, mert nem csupán fizikális mindez.
A legtöbb magányos és magányra vágyódó férfi sosincs egyedül, nem adatik meg nekik ez a kegyelem... Hiszen éppen ezért valamiféle izgató és távoli egzotikus trófeának tekintik őket, akiket dicsőség és hatalom megszerezni a nők rejtélyes világában, így mind magáénak akarná, mind...
Birtoklásvágyuk érdekében lelkialkatuk és műveltségük szerint különféle módokon titkokat keresnek benne is, valahányszor találni is vélnek. Így hát fejtegetik. Némelyik ezoterikus halandzsával, némelyik áltudományos pszichológiai analizálással boncolgatja, ezek a legszörnyűbbek.
Hát miféle titkai vannak neki? Ó, a szerencsétlenek...! Nincsenek titkai, olyanok semmiképpen melyeket beleképzelnek. Egyik emberben sincsenek ilyenek, az élet sokkal szürkébb ennél, így az igazi titkok szégyenletesek, mert útszéliek.
Igen, ő csak egy középszerű kisember, aki elviseli munkáját, elviseli életét, mely nagyon-nagyon távol van attól, amilyet élni szeretne... Mindezt évekkel ezelőtt megértette, elfogadta,* most mégis nagyon fáradt. Talán ettől, talán mástól, nem valószínű, hogy e mögött is különösebb titkok és súlyos lelki betegségek alapjai lappanganának.
Egyszerűen csak egyedül akar lenni tudattalanságban, mert jelenleg már önmaga után sem vágyódik."
Határozott véleménye volt, van a világról és a benne élő, őt körülvevő emberekről. Zavarta a hebehurgya megfogalmazások sokasága, melyek csakis a felületes figyelemfelkeltés halvány karcolatai voltak.
A hírekben szerepelt egy család, akiknek a kislánya kiesett a csónakból és meghalt. A hírolvasó szerint, az emberek meghallották az "elsősegély kiáltásaikat".
Ó te szerencsétlen barom-gondolta! Mi az az elsősegély kiáltás?!
Mint kívülálló nézte az embereket, megannyi zajos kis lény.
Ő is az, de valahogy nem tudott beilleszkedni közéjük. Voltak törekvései, hogy jobbá tegye a világot, voltak barátai is, akiken segíteni szeretett volna, akikben megbízott.
Sokan még mindig csak ígérgetik a kölcsönöket az elmaradt viszonzott segítséget.
Már letett róluk, nem vár.
Jobb pillanataiban halvány mosoly dereng az arcán, ilyenkor mindig azt hajtogatja magában:
-Nem baj, nem baj.
Ilyenkor mindig az önzetlenség magasztos élménye lengi körül, de lelke legmélyén tudja ez csak önvédelem.
Azoktól az emberektől, a "barátoktól", akiket egykoron óvott és védett.
Nem hiányoznak neki. Kitörölte emlékezetéből őket, csak néha sejlik fel egy-egy emlékkép a szebb időkből.
Ennek vége, tudja jól.
Mint a szerelmének is.
Valaha világrengető tervei voltak, de az közös álmokba szép lassan éket vert a mindennapok csendes szürkesége, pusztulásra ítélve térben és időben a valaha édesen dédelgetett reményeit.
A gondok, a kicsinyes megoldások ezt a kapcsolatát is tönkre tették.
Amikor aztán eljött a pillanat, a "te mit adtál ebben a kapcsolatban" kérdés, már tudta, magányos marad. Az ilyen kérdések önmagukban hordozzák a jövőtlenséget.
Nem harcol az érzés ellen.
Így kellett lennie.
Sokat tanult az elmúlt történéseiből, talán ezért lát bele az emberek gondolataiba.
A közeledők sablonos kérdéseibe és válaszaiba.
Néha maga sem érti miért, de felvillanyozza egy közeledés, ami aztán nagyon hamar ellaposodik, és már érdektelenné válik.
Hamar rájön, nem őt keresik. Észre sem veszik, neki mire van szüksége. Mindig eldöntik, neki mi lenne a jó és ilyenkor már nem érdekes, ő miként vélekedik erről.
Minden kapcsolatban az ember inkább önmagát keresi és szereti, mint a másikat.
Önzetlen szeretet?
Na, ebből nem kér, az egész csak önámítás.
Elfáradt.
Szeretne egyedül lenni, magányosan.
Mire vágysz? Teszi fel magának a kérdést, de minduntalan rájön, egyszerűen csak egyedül akar lenni tudattalanságban, mert jelenleg már önmaga után sem vágyódik.
Halkan becsukta maga mögött az ajtót, elindult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése