Az én bringám...

borek naplóját olvasva jutott eszembe:

Körülbelül tíz éves lehettem, amikor végre megkaptam

életem első biciklijét!

Nagyon szép sárga és fényes volt.

Addig apám kopott, rozsdás, férfi bringájával próbálkoztam. Váz alatt, féloldalasan. Egész jól ment már. Azt hittem úgy normális biciklizni, féloldalt, állva tekerve.

Nem is tudtam megülni a feles bringán rendesen.

Apám hátul fogta az ülést, amíg elől kacsázva jártam.

Állandóan kiabálva vezényelt.

Amitől még bizonytalanabb lettem. Olyan kilengése volt a járművemnek, mint valami akrobatának.

Mert olyan lassan tekertem, hogy alig tudtam megtartani.

Több órai kiabálás és gyakorlás után, apám úgy döntött,

kivisz az országútra.

Féltem tőle, mert ismeretlen volt és bizonytalan voltam

(mint annyiszor azóta is, ismeretlen út előtt).

Ne félj! Foglak!:- mondta.

 Így hát mit tehettem dobogó szívvel, mentem.

Hegyes, dombos vidéken éltem akkoriban.

Én, aki olyan sík vidékről érkeztem oda, ahol a kis, méteres domb is hegynek tűnt nekem.

Szóval, kivitt...

Még a domb előtt a sima aszfalton ügyesen manővereztem. élveztem, hogy nem a földes, rögös úton haladok.

Egyre nagyobb volt az önbizalmam. Egyre gyorsabban tekertem, mert apám hajtott.

Tekerj! Tekerj!

Csak ezt hajtogatta. Igen ám!

Annyira belejöttem, hogy nem győzött utánam futni.

Így hát elengedett. De nem szólt! A dombon olyan gyorsan hajtottam lefelé, hogy lobogott a fenekemig érő hajam.

Hátra kiabáltam.

-Ugye milyen ügyes vagyok??

Nem volt válasz. Hátra néztem. Halálra rémültem.

Nem volt apám mögöttem!

Azonnal elbizonytalanodtam és repültem is bele a tarlóba!

A bicikli kormányon előre, fejjel lefelé!

Az orromba, arcomba fúródott a legalább húsz centisre

hagyott búza szára.

Ömlött a vér az arcomból orromból.

Apám lihegve, vörösen, főleg a méregtől, kiabált velem , álljak fel azonnal!

Nagyon leszúrt. Haza vitt, elmondta anyámnak mennyire ügyetlen vagyok. Többet ő ki nem visz!

Éreztem gyűlik bennem a dac. A " csakazértis".

Amikor elment otthonról kivittem a biciklit és magamtól, megtanultam egyedül. Már régen bicikliztem , mikorra észre vette. Azóta is így vagyok sok mindennel...talán szerencsére.

Sokszor jut eszembe ez, ha nehezen megy valami.

Vagy félek tőle, mit hoz az út vége...