Ülsz csendben.
Melletted vendéglátód is nézi a szemben lévő szurdok falát. Halkan beszél hozzám mintha érteném a nyelvét,
mély monoton hangja ellazít.
Nincs már olyan pokoli hőség, a nap a hegyek mögé ájult
és magával vitt a rekkenőt.
A sziklák még ontják magukból a meleget,
s ahogy hűlnek hal pattogással zenélnek.
Érdekes dolgok ezek a vén kövek.
Millió idő óta itt vannak, állják a meleget,
és az éjszaka hűsét.
Olyan mintha elraktároznák a nap fényét,
és most mikor lassan kékül sötétedik az ég, ragyogni kezdenek. Mintha nem pusztán a nap melegét hanem annak fényét is visszaadnák egy olyan barna színnel, amit nem lehet megfogalmazni, csak látni érezni.
Ez olyan gyönyörű barna, élőbarna, sugárzó barna.
S a környezet, vendéglátóm hangja, pipájának füstje,
a khmirha büdös illata, élővé teszi a színt.
Ennél szebb barnát még sokáig nem láttam.
De hónapokkal ezelőtt egy képet bámulva,
és töprengve hogy vajon hogy fogalmazzam meg a mondanivalóm, az érzéseim.
Felidéződött bennem a sivatag.
A kedvesemnek pont olyan barna szeme van,
mint akkor ott a köveknek Marokkóban....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése