Csikorognak az apró kavicsok a gumik alatt, halkan dorombol
a motor, a lehúzott ablakon keresztül szél csap az arcomba. Mintha nem is én vezetnék.
Kívülről látom magam.
Fáradt vagyok.
Basszus a szarkalábaim is milyen mélyek, és mintha a szakállamban az ősz szálak is megszaporodtak volna. Rengetegszer láttam már ezt a képet, éreztem az élményt. Érdekes, valahol tudom, hogy megint álmodom, érzem a következő kép hangulatá,t ízét. Számtalanszor motivált már az agyam ezzel a mozival. Valahogy mindig olyankor, ha túlfeszítettem a húrt, vagy ha nagyon meghajtottam a szervezetem és emiatt elfásultam, elgépiesedtem.
Érdekes hogy csikó korom óta mindig a hegyekbe,
az erdőkbe, a bércek közé vágytam éber tudatomban. Álmomban viszont mindig egy mediterrán környezet az ami jön. Sudár nyárfákkal, mezőkkel, olajfákkal, és egy fehér, tornácos házzal, aminek óriási ablakai, és lapos piroscserepes teteje van.
Duruzsol a motor, lassan szinte lépésben gördülök.
Hazafelé tartok tudom.
Sokszor megtettem már ezt az utat álmomban.
Egy kapu, kerítés nélkül.
Szárnyai soha nem voltak behajtva, mindig nyitva hazavárva
áll a házam előtt.
Ő a kapu!
Barnára, koptatottra érlelt léceivel, fehér tégla oszlopaival.
Ő az őr, az iránymutató, ha keresztül haladok rajta, otthon vagyok.
Befordulok a ház elé, a motor elhal.
Nézem a háztetőt.
Pirosa barna, itt- ott moha zöldell a sarkokban, talán egy madár is billegeti magát a gerincén.
Három lépcsőfok a tornácig, az élére állított ódon téglák gömbölyűre koptak már a hazatérő talpak nyomán, az egyik csálén kimozdulva hirdeti, a kövek is elfáradnak olykor.
Két személy áll a tornácon.
Várnak.
Rám várnak.
Valamiért csak a csupasz lábukat látom.
Az egyik aprócska barnára napozott, piszok foltos térdű, a másik izmos aranybarna, gyönyörű ívű. lassan emelem a tekintetem, mint mindig, mikor meg nem születtet lányomat nézem. Látom az arcát, a csibész szemvillanását, a mosolygását, az ölelő karjait, ahogy az anyja lábába kapaszkodik.
Máskor itt van vége az álomnak.
Nem láthatom ki az anyukája.
Nincs arca, nincs hangja, csak két gyönyörű láb csupán,
és egy érzés.
Szeretem.
De ez most más.
Nem maradok a kocsiban, nyitom az ajtót, s kiszállok.
Új fejezetet nyit elmém, tovább álmodok.
Megkerülöm a kocsit, fellépek a lépcsőkön.
Fogadom a házból elővágtázó fiaim, és lányom ölelését, csivitelését, a gyerek puszikat, majd felegyenesedek a nyakamban lógókkal.
És megölellek, megcsókollak.
Itthon vagyok!
Kegyesek az álmaim olykor, segítenek, hogy erős maradjak, hogy emlékezzek miért a tempó, hogy legalább néha ha pihenek jelezze talán egyszer ilyen is lesz hazaérni.
Otthonra.
Szeretek mosolyogva ébredni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése