....lépdelt a fák alatt. Ismert minden fát, tudta, melyik, hol ágazik, hány méter magas, mennyire zöld a lombja, mennyire ereszti át az ágai között a fényt.
A legszellősebb alá feküdt. Látni akarta az égboltot. Bár éjszaka volt, mégis, a fák között védettnek érezte magát, látta a csillagokat, látta a kígyótartót, s ahogy képzeletben összekötötte a pontokat, láthatóvá vált számára a helye. Most valahogy szeretett volna kígyó lenni az égen, ahogy gyógyít, ahogy tartanak tőle, ahogy tekeredni tud, ahogy hatalmas.
De ő kicsi volt. Egészen kicsi.
Felreppent egy fára, megült egy ágon, és könyökölt a térdén, alsó lábszárát himbálta. Azon morfondírozott, miket kap,
milyen emberek veszik jelenleg körül, mit kell elviselnie
és mit kap ajándékba.
Egyik szeme sírt, a másik nevetett.
Ajándékba kapott egy másik anyukát. Egy olyan szeretet-minőséget, amit még nem tapasztalt. Vágyott egy igazi anyukára, bár szerette a sajátját, de folyton kitette minden érzelmi és fizikai bizonytalanságnak.
És most megérkezett egy másik anyuka.
Úgy szerette, ahogy még senkit. Anyai minőségben.
Ha kellett megfogta a kezét, ha kellett finoman intette,
hagyta, hogy önálló döntései legyenek, és megdicsérte,
ha valamit jól csinált.
Hm...
A saját anyukája soha az életben nem dicsérte. Ő igen.
Hát ezen gondolkodott, míg a faágon ült, gondolatai puha pihék pontjain pihent, és belefeledkezett ebbe az érkezett boldogságba, ami néha zavarba hozta, hogy elfogadhatja-e vagy sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése