Emlékszem.....

Az Óceánhoz vágyom!

Emlékszem közel 15 éve hogy nála voltam, hozzá, a partjára tartottam. Les Clouzis szinte nem is létezik..néhány ház, szőlősorok milliói. Tán 15-20 km a part, vagy lehet hogy több. Késő este értem le. Csak egy üveg ital, cigaretta, és mérhetetlen fájdalom az üres lelkemben. Ültem a homokon valami kiszáradt fűfélén, és néztem a nagy fekete tömeget. Nem találtam szépnek, mint akkoriban semmit sem. Néztem ahogy a feketeségből sorra jönnek a hullámok, és csak a part előtt nem sokkal vált fehérre a tetejük, hogy aztán a partra kijőve az is megszűnjön. Emlékszem mennyire gúnnyal néztem a világot.

Bah még ,hogy holdfényben fürdő fehér homok.

Fenét...inkább kékes színű volt, és hideg.

Keserűen húztam egyre nagyobb kortyokat az üvegből,

és egyik cigarettát a másik után szívtam.

Vártam hogy a maró lé elnyomja bennem a hideg keltette reszketést, pedig tudtam hogy szart sem ér, belülről fagylalom magam, és mint már napok óta ma sem lesz attól jobb a kedvem ha leiszom magam a sárga földig.

De azért csak csináltam tovább.

És merengtem a sötétben. A képzeletem gonoszul bevillantotta néha a ripityommá tört kocsi képét, a villogok hülye kék-piros lüktetését, a vért a kezemen. Állandóan a homokba töröltem a kezem, holott tudtam már nincs rajta semmi.

Masszívan vedeltem.

De mint eddig mindig itt is eljött az utolsó korty. Dühömben a vízbe akartam hajítani az üres palackot, de még részegen is bevillant, "Cérna ne légy hülye! Mert így nem tudlak eladni." Tehát visszamásztam a kocsihoz, behajítottam az ülésre a szárazra szívott üveget, a kulcsokat mellédobtam, és visszafordultam.

Azt gondoltam, nosza! Itt az alkalom.

Úgy ahogy voltam, ruhástól a vízbe gázoltam.

A köcsög hullámok állandóan a partra akartak nyomni.

De csak mentem amíg tudtam, majd felhasaltam és úszni kezdtem, befelé. Mikor elfáradtam, lerúgtam a dorcókat, hanyatt feküdtem és voltam. Nem voltak hatalmas hullámok meg ringatózás, szart sem éreztem. Csak bámultam felfelé a csillagokra. Szartam a világra, hagytam hogy a sodrás vigyen.

És vitt is. Gorombán gurított ki a partra. Az átkozott homok belement a számba. Káromkodva, köpködve, dühöngtem. Szidtam a vizet, átkoztam...

-Hát még neked sem kellek!!!!!

Bementem újra...tovább úsztam, majd hagytam magam.

Megint partra vetett. Akkor már nagyon elfáradtam, felkecmeregni sem volt erőm. A hidegtől szinte minden sejtem remegett. És akkor elkezdtem nevetni, egész hangosan, szinte hisztérikusan, mert az villant be, hogy ok ha nem tudok beléd dögleni akkor most kihűlök a partodon, vagy majd később egy jó tüdőgyulladásban.

Aztán itt elszakadt a film.

Másnap a szálláson ébredtem, Ákos ült a szemközti széken.

Neki sem volt jókedve.

Hát igen ez már elég régen volt. Azóta csak messziről láttam olykor-olykor a partot. Soha nem volt bennem késztetés.

Nem találtam semmi romantikust benne.

De most megint az Óceán partra vágyom, hogy immár szépnek, csodálatosnak, lássam.