Az emberek hajlamosak túlértékelniük magukat.
Azt hiszik, mert picivel többet bírnak, kicsit másképp látnak, viszonyulnak a dolgokhoz, akkor ők már büntetlenül feszíthetik a húrt és hiszik, hogy nyújtható még anélkül, hogy szakadásával gorombán képen törölné őket.
Elhiszik, hogy mert energiát,erőt tudnak sugározni,
irányítani ezért az ő teherbírásuk végtelen.
Hát nem. Nem az.
Hiába tudsz energiát koncentrálni, a rablógazdálkodást senki, nem tolerálja.
A tested sem.
Az, amit letettem az asztalra az nagyon sok.
És még van is mit csinálni.
Élvezem a pörgést, az eredményeket, a sikert.
Viszont azt hiszem, ma van az a pillanat, amikor azt mondta
a lelkem, eddig és ne tovább.
Ennek így semmi értelme.
Állj meg! Nézz vissza.
Élvezd is a sikereid, és ne csak lépcsőnek tartsd őket a következő sikerhez. Hiába festesz gyönyörű képeket,
ha nem nézed meg őket, és látványukban nem tudsz gyönyörködni. És nem szabad azt hinni, hogy azért mert hajszolod magad akkor könnyebb lesz.
Elfáradsz.
Állj meg hát vándor!
Állj meg és nézz magad mellé!
A fárasztó út mi szép helyre hozott, nézd, hogy milyen szép a távolban a cél, de most ne nyújtsd felé kezed.
És nézz vissza is, hisz gyönyörű tájakon is keresztülvitt utad!
Állj meg!
Pihenj!
Heverj végig a fűben!
Élj!
Legalább egy picit.
Egy pillanatot.
És aludj!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése