Miért kell feltétlen fájnia, mit várakozik itt
ez a vörösen izzó lüktetés?
Mit éktelenkedik az a szúrás, amiből mélyen locsog kifelé a vér, úszik minden tőle, aztán rászáradva feketedik időtlen időkig.
Vagy marad? Itt akar maradni?
Kitől függ ez, hogy marad vagy nem?
Ki az, aki ezt le tudja törölni? A szerelem talán?
Miért érzek minden ember felettit kevésnek ahhoz,
hogy ember okozta fájdalmakat semlegesítsen?
Mi az, ami eleganciával belép ebbe a körbe?
Mikor nyeri vissza méltóságát a körénk épült szépséges világ rózsaszínű fátyla mögé rejtett titkunk?
Gyere, Kedves, fogd meg a kezem, vezess ezen a vérmezőn,
talán Veled könnyebben találom meg a gyógyírját sebeimnek.
Szép fehér virágú, tudod, amitől eláll a vérzés a sebemben,
ami már nem hagyja, hogy a belsőmben kavarodjanak a fuldoklást okozó sós tengerek.
Akkor tudom reggelente csivitelni a füledbe,
hogy Napcsókot adhatok, Napüdvözlésedhez hozzátartozó gyermeki kacajommal vidítani.
Csak ne sürgess, csak érts, hogy miért nem tud mosolyogni az ember bennem, hogy a vértitok alá csúszott most a lelkem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése