Köpni vagy nyelni?

Valaha pók volt.

Akkor így írt az érzésről karácsony (2007 december 27, 07:45) táján:

A falon a TV fényei villóznak.

Most épp egy karácsonyi "szeretet film" pereg.

Nehéz sorsú gyerekkel, kutyával, a végén könnyes katarzissal.

Ne gondolja senki, hogy most a cinizmus szól belőlem, mikor ilyen szarkasztikus vagyok.

Nem!

Nem savanyú a szőlő számomra.

Ha valamilyen ízt érzek az nem a savanyú, hanem a keserű.

Ki tudja mi is a szeretet?

Csak egy fajta szeretet létezik?

Megengedhető, hogy egy valamit/valakit egyformán kelljen, lehessen, szabadjon szeretni?

A gyomrom most is összerándul, ha eszembe jut az a gyermekkoromban többször átélt élmény, mikor - kicsiny gyerekként - idegen, fölém magasodó, áljóságasan vigyorgó, álbűbáj nénik/bácsik nekem szegezték az álőszinte kérdést:

Kit szeretsz jobban anyádat vagy apádat?

Értelmetlen a kérdés most is, akkor is.

Akkor még csak a gyermeki szeretetet éltem meg, mára már a szülő gyermeke iránti érzéseit is megélem.

Gyermekként, mikor ezt a kérdést szegezték lelkemhez,

- este lefekvés után, mikor minden elcsöndesedett,

csak az utca fényei lopództak be ablakom szél mozgatta függönye résein át - nos ilyenkor mindig nagyon szorongtam, sokáig forgolódtam, nehezen jött álom a szememre, rosszakat álmodtam, kergettek, menekültem egy álmon át vagy valami hasonló. Reggelre aztán rosszkedvűen ébredtem.

Felfoghatatlan volt számomra a kérdés. Miért kell mérlegelni, dönteni kinek a szeretete a több apámé, vagy anyámé.

Gyermekként még nem tudtam, hogy a felnőttek rengeteg marhaságot, értelmetlen hülyeséget, baromságot kérdenek.

Gyermekként még verdikt volt, hogy ha megkérdezik, ki szeret jobban, akkor benne van az "igazság", valaki jobban szeret, valaki pedig kevésbé szüleid közül.

Miért?

Elképzelhető, hogy a szüleim nem egyformán szeretnek?

Számomra elképzelhetetlen.

Azt tudom és kisgyermekként is tudtam, hogy másként, más megnyilvánulásokkal, gesztusokkal, szavakkal vagy szavak nélkül, de hogy egyik jobban, mint a másik?

Marhaság!!!

Gyűlöltem és gyűlölöm azóta is ezt a kérdést.

Míg pók voltam - szülőként - sokszor rohant le ez a gyermekkori lidérc.

Már nem érezem, az indulatok elkoptak, csak az számban felgyülemlő nyál az ne lenne - amit inkább lenyeltem, mint kiköptem - amit a semmivel össze nem téveszthető keserűség reflexesen váltott ki belőlem.

Köpni vagy nyelni ez itt a shakespeari kérdés.

Már tudom a választ.

Csak nagyon keserű.

Viszont van valami, ami mindezt az érzést egy szempillantás alatt szertefoszlatja, elűzi az ízt.

Ez a pillantás.

Gyermekként a sors kegyeként élem meg, hogy apám utolsó pillantásai földi létében az enyémek lehettek. Igazán akkor értettem meg, hogy nincsenek, nincsenek szavak, tettek, amik kifejezhetik azt az érzést, szeretet, ami abban az egyetlen pillantásban benne lehet.

Szülőként a sors kegyeként élem meg, hogy van kikre pillantanom.

Most szülőként élem át a kérdés ízét, csak épp kifordítva,

mint egy bundát.

Én vagy az édesanyjuk szereti jobban a fiait.

Számomra most is értelmetlen a kérdés.

Csak a számomra?!

Még marad az íz.

Köpni vagy nyelni?

Ma reggel is egymásra pillantottunk.

Köszönöm Apám!!!