Van annak három éve is amikor a kávébarna madárral álmodtam. Már másnap elfelejtettem volna, ha akkor éjjel nem kelek fel, hogy leírjam. Annyira hatalmába kerített, időre volt szükségem, hogy visszarendeződjön felhígult lelkem, mert távolodó részecskéi tétován cikáztak helyüket keresve, mint haldokló csillagban a táguló fény.
Azóta is gyakran eszembe jut, keresem a választ, de mindig ugyanazt kapom, mintha lennék önmagam pszichológusa:
- maga szerint?
Azt hiszem, a legfontosabb az érzelem. Úgy tanított empátiára, hogy közben majd beleszakadt a szívem, mégis abba halt bele, amit érte tettem.
*
Egyedül bolyongtam a sötét erdőben, amikor megfogta a kezem egy kisfiú és a közeli tisztásra vezetett. Rámutatott a madárra és csak ennyit mondott:
- nézd!
A látvány hipnotikus erővel hatott rám. Földbe gyökerezett a lábam, pedig csak azt az egyszerű, kávébarna tollú madarat láttam, amint függőleges irányban, kb. 3-4 méteres szakaszban repül, süllyed és emelkedik. És közben érzelmeket közvetített, amiket muszáj volt magamra venni, átélni, elraktározni. Csodáltam őt, ahogy egy szimfonikus zenekar összes hangszerén játszott, feltornyosultak bennem a dallamok, már-már szétfeszített a belső azonosulás összeadódó hullámain hatványozódó interferencia.
Akkor észrevettem, még sokan állnak körülötte. Egy nő kivált a tömegből és rátámadt a madárra. Én azonnal védelmére keltem, de az asszony hirtelen tücsökké változott. A következő pillanatban a madár már a hideg földön feküdt, csak a bal szemét láttam, amiből mélységes fájdalom tükröződött. Telepatikus úton beszélt hozzám.
Csak ennyit mondott mielőtt meghalt:
- te megölted a tücsköt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése