Még, ha tudnám is, hogy merről érkezik a festményembe a szín, milyen árnyalattal, milyen formát ölt, akkor sem tudnám, hogy rá akarlak-e tenni a vásznamra.
Nem tudok haragudni se Rád, se magamra, tudom, hogy minden történés értem van, a fejlődésemért, soha nem tudhatom, miért éppen én voltam ott, mivel tartoztam Neked, és azt sem, hogy Te mivel tartoztál nekem.
Nincs bennem tétovaság, ötlettelenség az előttem lévő fehér vásznat illetően sem, tudom, hogy ha meg kéne most festenem magam, egy nagy tűzgolyót tudnék odatenni erre a szűz felületre, mert ezt hagytad bennem.
De jó, hogy ilyen vörös és élő lüktetést, színt, formát hagytál nekem! Ha tudnád, milyen boldog vagyok, hogy nem kell üresnek maradnia!
Mégsem Téged teszlek rá. Inkább hagyom azt a palettát, a vásznat, az ecsetet ott...
Előveszek egy másikat, és arcot festek magamnak. Egyelőre nincs arcom. Üvegszerű átlátszó a kisírt könnyeimtől. Megfakultnak se látszik, megtörtnek sem.
Bár törékenyebbnek igen, mégis...ott van az az üveggyapot, tart, mint a legerősebb pókhálószál. Még, ha nem is látszik.
Hát, csak üss, Kedves. Üsd az arcomat, nem fáj, csak kéne bele élet.
Ám, ha nincs kedved, majd én festek magamnak egyet.
Szebbet.
Na azon ott leszel Te is.
Ráncaim a szemem alatt.
Bennük bújsz majd meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése