....szerzet az ember...
- Miért?- kérdi lassan felém fordulva, de lépteit egy pillanatra sem lassítva.
- Hát, mert például vegyük azt a bizonyos példát a paddal... válaszoltam.
- Milyen paddal????
- Azzal a lefestettel...
- Aha - válaszolta, majd ennyiben is maradtunk.
Szótlanul mentünk egymás mellett pár másodpercig. A tavalyi avart rugdostuk. Aztán egyszer csak megszólalt újra:
- Na, akkor most elmondod, vagy nem?
- Azt hittem nem érdekel. Szóval látsz egy padot, szép kékre mázolva. És nem csak látszik a padon, körbe van szalagozva, ráaggatott cetli pedig rikítva harsogja:
Vigyázz! Frissen mázolva, de még ráadásként éppen ott jön szembe veled egy ember, aki papír zsebkendőbe törölgeti
a kék festéktől maszatos kezét.
Hát kellene ennél több?
- Több mi?- kérdezte egykedvűen.
- Mi, mi? Hát bizonyosság. Az emberek döntő többsége,
ha csak az ujja hegyével is, de megbizonyosodik róla, hogy tényleg fog-e a festék. És te is megérinted a padot.
Hisz' lehet, hogy már régen festették és már nem fog.
Vagy az is lehet, hogy valaki csak szórakozásból tette ki a figyelmeztető feliratot, a szembejövő ember keze, pedig
csupán a zsebében kifolyt töltőtoll tintájától volt kék.
Azt hiszem, mindenki megérinti. Mindenki a saját kárán tud csak tanulni. Kell a tapasztalás.
Szükség van rá, mert az ember mindenről azt gondolja:
- ááá, dehogy. Ez velem nem történhet meg...
- Én nem....válaszolta.
- Én igen- mondtam, majd közelebb hajolva, suttogva folytattam. - És a halállal is így vagyok. Nem hiszem el addig, amíg be nem következik, amiről persze meggyőződésem,
hogy velem nem fog megtörténni...
Szánakozva nézett rám, majd így szólt:
- Szerintem te nem vagy normális...
Ettől kezdve szótlanul baktattunk egymás mellett.
Időnként felém fordult. Tekintetéből kiolvastam, sajnálkozva gondol rám, mint szegény elmeháborodottra.
Én pedig alig észrevehetően elmosolyodtam:
- Szerencsétlen halandó!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése