Halkan...

....roppant lábuk alatt a megannyi halott ág.  

A kisgyermek és a férfi kitartóan kaptatott felfele a meredek emelkedőn.

Nem szóltak.

A férfi időnként hátranézett, bírják-e a tempót az apró gyereklábak.

Bírták.

A kisgyermek leszegett fejjel, erősen kapaszkodva hátizsákja pántjába, kövér párafelhőket fújtatott, melyekkel a friss szél vidáman kergetőzésbe kezdett.

Most minden olyan szépnek tűnt. A mégnemtavasz-márnemtél megmelengette a didergő fákat.

Nyoma sem volt itt szomorúságnak.

Ám ez a szomorúság ott ólálkodott valahol messze mögöttük,

bűzös orrával az ösvényt kutatva friss nyomaik után.

És a férfi biztos volt benne, hogy rájuk talál.

Bármikor, bármelyik bokor mögül rájuk vetheti magát. Önkéntelenül is megszaporázta lépteit.

Fejében éveket számolt, tett mérlegre, arcok, éltek sejlettek fel elméjében.

A követ kereste.

 A követ, amelyben valahol, valamikor a messzi, vagy talán nem is túl messzi múltban megbotolhatott.

Időkön és dimenziókon át vágtatott a gondolata.

Csillagkohók perzselő tüze mellett, tejutak csillámló-szikrázó szalagján.

Látta megszületni a sötétet és a fényt, ami mindig ugyanoda hívta, vonta.

Visszatérni vágyott oda.

Ahol minden a semmi.

Ahol Istenek és Teremtők papírjaik fölött homlok ráncolva szőtték tervüket.

Talán éppen új világ születik.

Tisztán, makulátlan.

Ahogy egyszer régen az övék is volt.

Amikor még üstökösök aszott magjukkal nem hozták el a földre a könnyeket.

Azóta sok idő eltelt.

Óceánokat sírtak tele munkában megfáradt angyalok.

Öreg, haldokló világ ez.

Érrendszere gyűlölettől mérges, arcán háborúk pestisének megannyi gennyes fekélye.

Szinte észre sem vette, hogy az ős öreg fák lassan ritkulni kezdtek és kiszélesedett a látóhatár.

Könnyebbé váltak a léptek.

Alattuk a mélységben szürke sziklacsipkék, fölöttük a sötétkék ég.

Ekkor a kisfiú megszaporázta lépteit, majd beérve, megrángatta a férfi kabátujját, majd így szólt:

- Mondd, most már megpihenünk? Nagyon elfáradtam....

Lábam a súlyos bakanccsal megállt, mint egy nagy gépezet.

Megtöröltem verejtékes homlokomat.

Közelebb hajoltam a koszos, vakuló tükörhöz, hogy jobban lássam az arcát.

Sírt.

 Semmi kétség.

Nagyon megsajnáltam.

Hiszen olyan tiszta. És mennyi szeretet maradt benne hiába!

Magja soha nem fog termékeny földre hullni már.

Megsajnáltam.

- Igen kicsim. Most már mindketten megpihenünk....-

Csak néhány leomló kő hangja melyek fő hajtva engedelmeskednek a Vonzás örök Törvényének.

Csak néhány hulló kő pattogó hangjával dobálóztak a szurdok falai.

Ágak reccsentek, lombok suhogtak.

Csak röpke pillanat, míg megtorpant az élet. Mintha tudná, egy teleírt lap kiszakadt.

Egy őz felszegett fejjel szimatol a levegőbe.

Pár madár csattogó szárnyakkal szétrebben, utána ismét csend.

Súlyos csend.

És a szikla szírt tövében törött üvegcserepek szikráznak a kelő Hold fényében...