Lehajtott fejjel bandukolva haladtam a fák között.
Két kezem a zsebemben nyugodott. Egyik lábam a másik után előre. Minden lépésnél feltúrtam a zörgő avart.
Nem emeltem magasra a lábam, hogy minél jobban belekeveredjek. Zörgő, zizegő, narancssárga, színes falevelek szinte táncoltak a lábam előtt. Élveztem a jó időt, a színeket, hiába november eleje, a tél még messze jár.
Eszembe jutott egy réges régi élmény.
Olyan negyedik osztályos lehettem, amikor a szüleim elküldtek Parádsasvár környékére, olyan roboráló tábor félébe, iskolaidőben. Alig voltam huszonhét kiló.
Csontrakétának csúfoltak a fiúk az iskolában,később Gajdahunyadvárrá változott egy Vajdahunyadvár beli osztálykirándulás alkalmával. De ez akkor már a tiszta szerelemről szólt. Csak én nem vettem észre a tyúk eszemmel, hogy szerelmesek belém a fiúk. Mikorra rájöttem, vége lett a nyolcadiknak is. Szóval Parád... Mindennap séta a levegőn Penészvirágok!-Kiáltotta a nevelő és elindultunk az erdő felé, vagy harmincan. Kaptunk egy almát uzsonnára.
Én kaptam a legnagyobbat, gyönyörű volt és gömbölyű.
Boldog voltam , mert egy kövérkés lány nagyon akarta, de nekem adták. Azzal a céllal, hogy "egyél mert még a csontjaid is zörögnek" Nem bírtam megenni az egészet.
El nem dobhattam. Amikor a szénsavas forráshoz értünk, megengedték, hogy fussunk, ki merre lát. Lefutottam a mélybe, a fák közé. A dagi lány is utánam futott. Derékig ért az avar. Eszméletlen jó volt beleesni, henteregni.
Ott, akkor elkunyerálta az alma megmaradt felét és boldogan befalta.
Még henteregtünk az avarban kicsit, azután felzárkóztunk a többiek után. A végén ez a lány nyerte meg a tortát is, ami annak járt, aki a legtöbbet hízik, amíg ott vagyunk.
Na és ő volt, aki megette a tejszínt is, a kakaó eddig sosem látott színéről .
Ma már neki adnám szívesen, de akkor fájt, hogy nem ehettem belőle.
Na, csak mert hízzon ő, ne én!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése