Elegem van abból, hogy dübörög alattam a zene, mocskos a lépcsőház.
Hajnali három lassan és nem tudok aludni.
A hét eleje alig elég ahhoz, hogy kipihenjem a hétvégéket.
Néha azt hiszem kupleráj fölé jöttem lakni.
Azt hittem jó lesz. Azt hittem a sok csend után, jól fog esni a körülöttem lévő nyüzsgés. Nos, megkaptam! Bár nem ilyen lovat akartam, most kapaszkodhatok a nyeregbe. Lakás keresésem közben rá kellett jönnöm, nincs még egy hely a világon, ahol ennyi "Buckalakó" élne.
Értsd ezt úgy, hogy ennyi kis, szinte élethez nem méltó, piciny lakásnak nevezett izé...őrült pocsékolással fűthető apró lyuk.
Talán az egész országban nincs annyi magányos ember, mint Budapesten. Gyanítom más nagy városokban is ez lehet a helyzet. Nyilván léteznek magányos emberek máshol is.
De itt, mintha összegyűltek volna jó sokan.
S, mennek el egymás mellett, bánatosan, szó nélkül.
Az sem jobb, ha megállnak egymással szemben, mert akkor hazudni akarnak. Irigyelni a nincs mit. Készen arra, hogy bántsanak, ugyanakkor védekezzenek.
Nevetni és ölelni lassan elfelejtenek.
Nem állítom, hogy mindenki.
Elképzelem, ahogy kibérelek egy hat nm" (!!)-es lakást és összkomfortban érzem magam! Haza érve lerúgom a cipőm a lépcsőházban. Ajtó előtt hagyom ugye, mert ha ő megy be, én nem . Belevágom magam az ágyba és onnan irányítom a háztartásom.
Könnyen elérek mindent! Lépést sem kell tenni semmiért. Egyedül arra kell vigyázni, túl nagy levegőt ne vegyél, mert könnyen benn szorulhat, veled együtt a falak között.
Megmérem a lázam, vagy talán beveszek valamit, esetleg megsimogatom magam.
Mert nem tudom, aludni akarok inkább, vagy felébredni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése