A folyónál ült. Szerette a késő őszi hallgatag tájat, ahogy egymásba fonódtak a megmaradt falevelek. Tudták, hogy nincs sok idejük, még egy kicsit vesztegeltek ott fenn a fájukon,
hol vidáman, hol a széllel pörölve, de még kapaszkodtak kétségbeesve, majd lassan aláhulltak a kitaposott útra,
amit befedett már az idei avar.
Temetőcsend volt aznap délután is.
Szíve körül bilincs szorított. Már reggel úgy ébredt, mintha fájna a szíve, pedig nincs szívfájdalom fizikai jelentőségében, csakis lélekben.
Érezte, hogy sok mostanában, amit meg kell élnie.
Azt is, hogy nem kíván mást maga körül, csak a család legszűkebb tagjait, csak az otthoni zajos délutánokat, a kacagásokat, az elvonulós alapzajokat, a folyóparti vízcsobogást, a lélektalálkozást.
De mostanában kevés jutott ebből.
Átgondolta, mit, miért tesz. Szeretett másokért mindent megtenni. Nemet mondani nem tudott. Nem akart.
Segítségre született.
Ahogy a vizet figyelte, tükörsima felületét egy lepottyanó faág törte meg. Eleinte nem figyelt rá, csak nézte, ahogy sodorja a lassú vízmozgás. Felületes bámészkodását egy halk nesz törte meg.
- Miért búsulsz, Csillagszemű? - kérdezte egy hang.
Körülnézett, szívében a szorítás erősebbé vált, nagyot húzott rajta a pánt, ahogy megijedt a hangra. Nem is a hang volt ijesztő, hanem a váratlansága volt meglepő.
Nem látott senkit, hiába nézett körül, majd megnyugodva ismét a vizet figyelte.
- Nem hallasz? - kérdezte újra a kislányos hang.
- Ki vagy te? - kérdezte ijedten, szokatlanul mély, de lágy hangján.
- Itt vagyok a faágon, nem látsz?
- De pici vagy, honnan jön ez a nagy hang belőled?
- Attól, hogy pici vagyok, hallható, amit mondok, ne mondd, hogy nem hiszen láttam, ahogy a szívedhez kapsz. Mitől félsz? - kérdezte az immár látható szitakötő szárnyú tündérke.
- Úgy látod, félek?
- Igen. Megijedtél. Na ki vele, mitől félsz?
- Nem félek! - mondta most már magabiztosabb, de mégis lágy hangon a férfi.
- Jó, nekem mindegy, minek hívod ezt a rémületet, de látom azt a bilincset a szíved körül.
- Na és mit látsz még ott?
- Látok egy nagy Lelket.
- Kié?
- A tiéd és a szerelmedé. Ott őrzöd bent. Miért nem engeded ki inkább, hadd szabaduljon, hadd lélegezzen jó nagyokat?
- Nem akarom megmutatni a világnak, senkire nem tartozik,
mi van ott bent nekem.
- Ez igaz. De én nem a világ vagyok, s jól látom, hogy valami fáj ott bent neked.
- Nem fáj semmim!
- Na jó! - mondta a tündér, és felreppent a fára, elkezdte rázni hihetetlen erejével a faleveleket, ami még maradt, és a férfi fejére hullott teljes tartalma.
Nevetett, s ez a nevetés a vízre felfeküdt, hasított a hangja a csendben, néha bukfencet hányt egy-egy hullámtörésen,
amit a szél rajzolt tükörsima síkjára.
Szabadjára engedte minden hangját, s ettől felszabadult.
- Sokkal jobban áll neked, ha nevetsz, mintha búslakodsz.
- Tudom. Hagyjál. Mit akarsz tőlem? - kérdezte a férfi komolyra váltva.
- Azt akarom, hogy higgy a mesémben.
- A tiédben? Hiszen ez az én mesém! Te is az én részem vagy,
ha nem akarlak, úgysem hallak, s te hiába kacagtatsz bármilyen csiklandós történeteddel, akkor sem tudsz életre kelni nélkülem.
- Komolyan? - mondta a tündér hitetlenkedve. Kicsit próbálkozott még rettenetes erejével, de tudta, hogy a férfi hitében van saját ereje is. Azt is, hogy a férfi más, mint a többi embernép, hogy ő még megmaradt gyermeki tisztaságában, önfeledtségében. - Na akkor figyelj!
A férfi feje fölé szállt, és aprócska hajszálait huzigálni kezdte.
- Jajj, ezt most miért csinálod? Ez fáj!
- Na ugye! Most már elhiszed az erőmet? Most már tudod, hogy milyen erőket képes a fantázia művelni? Most már tudod, hogy miket tudsz teremteni? Ez nem én vagyok, nem én húzom a hajadat, hanem a saját fantáziád ereje és a félelmed rakódik össze.
- Nem is félek tőled. Pupák!
- Nem tőlem félsz; pupák! Tényleg nem érted? Te csinálod a képzeleteddel - és aprócska áttetsző szárnyaival a férfi szemei előtt cikázott előre-hátra.
- Hagyd abba, elszédülök!
- Tudd meg, hogy mindent a világon te teremtesz. A félelmeiddel, a behívásaiddal.
Ott hagyta a férfit a parton. Ő még néhány órát elmélázott ezeken, amit a tündér otthagyott neki. Aztán arra gondolt, kinek fogja élő szóban elmondani, amit most a tündér mondott.
De jobbnak látta bezárni a szívébe.
Hiszen alig van olyan fül, aki azt hallja, amit a tündér mond. Csak a gyerekek.
Hát elhatározta, hogy a saját gyermekeinek fogja elmesélni, amit most hallott, látott.
Hiszen a gyerekek hallják csak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése