Hódolat ...

Mennyi bölcs.

Mennyi elemző, éles látó, őszinte ember.

Törpének érzem magam köztük, gyávának, olykor irigynek.

Van merszük, s tudásuk.

Olvasnak.

Történeteket kapcsolatokról, eseményekről, tragédiákról, örömökről.

Mennyire jó hogy így tesznek. Hisz pontosan rávilágítanak,

az író, a történetben szereplő emberek tulajdonságaira, erényeire, bűneire.

Kényelmes forgószékeikből késéles penge aggyal, TUDJÁK!!

Hogy ki, s miféle az író, a szereplő.

Vita nincs. Nagy váteszek ők.

Nem kell tapasztalás hosszú elemzés. Ők tudják.

Ez vagy!

Ez Ő!

És én a gyáva, sokszor félve gondolok arra, hogy vajon mit érezhetnék eme istenek előtt, ha eléjük állnék.

S reszketeg térdekkel rebegném.

- Itt vagyok Felség, rólam szóltál. Ez vagyok én.

Vagy miféle lehet az mikor az író, s szereplő egyként jelenne meg a legfőbb ítész előtt.

Vajon lenne-e mersz a bírálathoz?

Lenne e éles elme úgy is hogy nincs köztünk a virtuális tér páncélja.

Mikor a goromba szó, mozgásba hozza a valós, fizikai indulatokat, amikor látod, hogy robbanás lehet.

Vagy miféle lehet az ,amikor az író visszaolvassa az ítéletet hőséről?

Elégedettség?

Kellemes meleg hogy lám lám más is így gondolja?

Vagy csak csend?

Nem tudom.

Nem tudom, lenne e merszem?

Vagy volt e olyan magas a képzés hogy harcba szálljak a valóságban is. Hogy használjam a tudásom?

Igen gyáva vagyok.

De az tudom, hogy ha bárki engem, vagy hőseimet

( inkább így: HŐSEIMET)

botor mód sérti, azzal kész vagyok találkozni, személyesen.

Hogy lásson, érezzen.

S lássak, érezzek.

Mekkora Isten az ki így ítél.

És ha kell, harcolok is.

Mert látni akarok!

A való világban mennyire hős, a hős.

S ha nem történik semmi a csend foszt trónt.