Behunyom szemem, elmerülök múltamban.
Gyönyörű emlékeim legmélyén bolyongok, hol meglátom arcodat. Egy huncut mosoly, mellyel megajándékozol.
Csodás bizsergés, mi körbeveszi létemet, lényemet.
Bodorság lenne azt feltételezni, hogy ez valóság, hisz tudom csak egy álom, csak egy álomkép.
Egy álomkép, mely egykoron igaz volt.
Igazabb bárkinél, igazabb bárminél.
Szabadulni próbálok csodás, ámde veszélyes gondolataimtól,
de túl szép, túl tökéletes, túl mostoha, hogy elengedjen.
Kissé talán naivan, de reménykedem, hogy mikor kinyitom szemem, te ott leszel és rám mosolyogsz.
Miért is akarom ezt?
Hisz megöltél engem, elvetted életem.
Elvetted életem, de azt az életem, mit te ajándékoztál nekem. Hisz míg te nem voltál, én sem éltem. Talán csak félreértettelek, mert, amire azt hittem örökre az enyém, azt te csak kölcsönbe adtad nekem.
Kinyitom szemem, s rájövök, egyedül vagyok.
Egyedül, körbevéve egy világgal, mely milliónyi szépet tartogathat még számomra, de én mégis felkínálnám ezt a milliónyi szépet, s cserébe csak egyet kérnék, csak is téged!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése