Innen-onnan áramlik, darabokban van, egyes elemei világítanak.
Világokat jelentenek a világító részek.
Az én világomat.
Amikor észrevettem, meg-megállva figyeltem, ahogy keringenek egymás körül aprócskának tűnő, ám mértéket nem ismerő darabjai. Eleinte lassú, komótos keringéssel áramolt, aztán mentem tovább a dolgomra, nem mindig figyeltem, azaz, nem mindig érdekelt, mert tudtam, hogy van, tudtam, hogy látom,
de még nem volt miért figyelni, hiszen minek nézegessem, amikor tudatában vagyok a létezésének. Azért néha be-bedübörgött, hogy figyelmeztessen.
Van.
Él.
Majd egyszer csak más szemmel figyeltem. Állónak tűnő, de mégis lassú áramlása egy érzelmi behatásra gyorsulni látszott. Arra gondoltam, széthullnak a darabjai a keringéstől. Centrifugális energiákat vártam.
Leálltam. Egyre többször láttam felvillanó világosságait.
Izgatottá váltam, ahogy szemmel láthatóan a centripetális erő hatott rá.
A gömb összeállt.
És megtanultam, hogy nem mindig a fizika, nem mindig a ráció az, ami érvényesül a valóságban. Hogy én magam vagyok a valóságom, s a körém épülő tanulságok azok, amik igazivá tesznek. A tévedéseim, a tisztaságom, a koszolásaim, a szerelem, a múltból hozott szeretetlenség alkot meg.
Minden én vagyok.
A gömb is én vagyok.
Összeálltam.
Masszívan áramlik felém minden összegyűjtendő darabkám.
Világos és világtalan.
Hasznos és haszontalan.
Gömb.
Egyensúlyozott, szabályos.
Befogadásra kész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése