Vannak pillanatok, amiket tényleg hagynál ott,
ahol benned a legmélyebb sebeket okozta.
De nem teheted. Haladnia kell tovább, újabb és újabb pillanatokat kell megélned.
Hol a jóérzéssel együtt, hol anélkül. Pont utálod, hogy halad minden.
Akkor.
Ott.
Abban a nyomorult, szegény érzelemben.
De érzelem.
Bárhogy is jön ki, mégis a féltés, a "nemakaroklétezninélküled" érzése motivál. Jobb esetben. Rosszabb esetben szétgyilkolod a szerelmet, amit hosszú hónapokon át építesz.
És begubózol, elfog a kétely, hogy vajon te csinálod jól?
Te vagy, aki nem úgy reagált dolgokra, ahogy kellett volna. Millió gondolata ébred benned, hogy vajon tényleg ennyire értetlen volnál, vagy csak egy rossz pillanatot kaptál el a kimondásoddal?
Mindegy is. Tanultál belőle. Legfőképpen azt, hogy a hibáid felismerése visz tovább, ettől fejlődsz, ettől vagy felnőttebb, gyermekibb. Na és az, hogy gondolkodtál. Fejleszt.
Felnőtt, hogy tudsz magadról, hogy felfogod a jelentőségét annak, amit csinálsz, okozol a másikban. Gyermek pedig attól, hogy megélheted tiszta szívvel, ha bántanak, ha rosszul szólnak, ha rossz pillanatban teszik azt.
Esetleg ejtesz egy könnycseppet. Esetleg nem csak egyet.
És azt mondod, amikor felülkerekedsz, hogy köszönöm!
Pont ez hiányzott a fejlődésemhez.
S ekkor felsóhajtasz.
Hogy minden a legnagyobb rendben van. Csak ilyennek is kell lenni, hogy megérezd a mézédesből, milyen más a keserű érzet. Másképp nem értékeled a méz balzsamos édességét.
Ez azért jó, mert emlékszel. S többé nem követed el azt a hibát.
Úgyhogy semmit nem hiszel arról el, hogy milyen jó volna magad mögött hagyni, amit nem kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése