Draco lejössz velem a tóhoz?
A pikkelyes lustán nyitja a kérdésre hasított pupilláját. Az orra hegyén óriás pillangó egyensúlyozik, mert egy hollóhajú kislány próbálja cirógatni.
- Picicsillag ne babratold a lepkét, mert ha libbent a szárnyával meglehet a világ másik felén szörnyű vihar kerekedik a libbenésből, és különben is tüsszentésre ingerelsz.
- Most akkor jössz vagy sem?
- Mindjárt indulok.
- Mindjárt, mindjárt! Folyton ezt hajtogatod. Lusta vagy!
Vagy nem is akarsz velem jönni, csak nem akarsz megbántani. Nyavalyás rozoga sárkány vagy!
- He he he, nagyon kritikus vagy ma. De ne feledd! A Te tested nem az enyém, a Te sebességed nem az enyém. A csiga sem irigyli a táltos vágtáját, és a paripa sem szánja a csiga araszolását, a világban mindketten rohannak a saját életük szerint.
- Jól van na. Most jössz, vagy sem?
Kirobbant a tüsszentés, a lepke eltűnt az orkánszerű légáramlatban.
- Megyek már.
A lassan nyugvó nap a narancs szín árnyalatába keverte a tájat. Minden tompán fénylett, a madarak lassan elhalkultak, álmos zsezsegéssé szelídült a nappali énekük. A fűszálak hegyén, és a pókmesterek hálóján egyre híztak a harmatcseppek.
Álomszép volt a táj, vagy csak egy álom volt csupán.
A tó, és partján ücsörgő két teremtmény, mint festő vásznán az elé képzelt világ mesealakjai.
- Dracó! Kérdezhetek valamit?
- Persze Kislányom.
- Miért nevezel kislányomnak?
- Ez volt a kérdés?
- Nem. Mást akartam kérdezni, de ez is nagyon érdekel. Na miért?
- Azért mert nincs itt és nincs most. Nem is vagyunk. Téged én álmodlak, engem pedig Te. De azt hiszem jó ez így, legalábbis nekem nagyon jó hogy van egy lányom.
- Én is szeretlek! De nem foglak apunak hívni. Te az én Dracom vagy. De azért leszek a lányod ha akarod.
- Megtisztelsz. Mond, mit szeretnél kérdezni!
- Ja! Hát azt, hogy miért bántják egymást az emberek?
- Ez egy jó kérdés. Meglehet nem is tudok rá pontos, és jó választ. De talán azért mert éreznek, mert lelkük van, és mert emberek. Meg aztán szeretnek, gyűlölnek, vágynak, és elutasítanak, elfogadnak, és megtagadnak. Szóval majdnem mindenért lehet bántani.
- És az fáj?
- Nagyon.
- És meg lehet gyógyítani?
- Igen.
- És ha meggyógyítom akkor az olyan mintha nem is lenne?
- Nem.
- Hogyhogy nem? Meggyógyítottam tehát nincs fájdalom!
A sárkány apró kavicsot pattintott le a part tövéből, élvezettel bámulta a kavics kristályain megtörő fény csillogását.
Tökéletes kő volt.
- Játszol velem? Fantáziásat?
- Azt hogy kell?
- Képzeljük azt, hogy a tó egy ember, a kavics a bántás, és az levegő a gyógyítás.
- De minek képzeljük ezt?
- Játszol vagy sem?
- Jó jó! Nem kell besértődni.
A pikkelyes mancs lassan a kislány tenyerébe zárja a csillogó követ.
-Most dobd be a vízbe!
A kő hangos csobbanással törte szét a feszített víztükröt.
-Látoda bántás hullámokat vetett, és már nem oly nyugodt a felszín, de a levegő mert nem mozdul újra kisimítja a tó felszínét, begyógyul a tó tükre.
-Igen Draco nekem van igazam, minden olyan mint régen.
-Valóban?
-Igen! Igazam van!
-Részben, mert amit látsz az valóban a nyugodt felszín. De vajon a bántáskavics eltűnt?
-Hogy mondhatsz ilyen butaságot? Ott van a tóban.
-Tehát nem vált köddé? Nem tűnt el? Csak Te nem látod.
De azért ott van! És minél több követ vetsz a tóba, annál kevesebb víznek lesz helye a mederbe, míg egy nap nem lesz már tó, csak sok-sok kő halmaza.
-De meggyógyult! Akkor mit csináljak, ha beledobtam?
Hogyan tudom jóvátenni?
-Semmit ne csinálj! De mind ahányszor követ veszel a kezedbe, gondolkodj el merre dobod. És néha simogasd meg a tó vizét, vagy hagyd, hogy a tó simogasson téged.
-Draco!
-Igen?
-Azt hiszem szeretném ha mégis Te lennél az én álombéli apukám.
-Jó! Az leszek Kislányom. De most már ideje hogy mindketten felébredjünk. Vár ránk a való világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése