Furi volt.
A betegágyon fekve hangokat hallottam. Letűnt korok zenéit, csörgő telefonokat, babasírást, hörgő, fájdalmas sóhajokat, zenéket, be nem teljesült vallomásokat, örömkönnyek koppanását a padlón, fémes csörgést a műtétek eszközeiből...
Hallgattam.
Befogtam a fülem, mégis nagy volt a zaj.
Dokim az ágyam szélén ült, megfáradt volt, hirtelen megöregedett, de fényes jelenség, még, ha akkor, ott éppen fakónak is hatott a maga módján.
A branül a karomban feszített, a fejem szédült,
néha tudatomnál voltam, néha egész máshol.
Szép kis lift vitt a valóságból a messzeségbe.
Nem tudtam hirtelen, melyik szinten vagyok, de azt igen,
hogy ki-be mászkálok ott, ahol mások pénzért, áldozatokért jönnek ki-be, le fel.
Ez a tudatom volt.
Hogy majdnem bajba kerültem egy egyszerű kis rutinműtét altatásából.
De megjöttem.
Itt vagyok, és tapasztalatból tudom, hogy megöleltem
egy pillanatra az egész világot.
Zajos volt, hullámzott.
De néhány pillanatra az enyém volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése