Mese....

Smaragdzöld pengeként mered az égre , tökéletes ívben hajlik.

Csupán egy fűszál egy aprócska növény, és mégis tökéletes,

mint egy szálfa tölgy.

A hangya elveszetten kapaszkodik a hegyén, kétségbeesve tapogatja a nemlétező utat.

Apró lábai keresik, kutatják a következő lépést, csápjai veszettül hadonásznak hogy lássanak.

Acélkemény, fekete, tűhegyes karom nyújt menekülő utat az apró bogárnak.

A hangya lelkesen rohan végig a karmon, át a pikkelyeken. Fölfelé törekszik. Föl. Egyre feljebb.

A szikár mancs folyton úgy fordul, hogy másfelé terelje a piciny lényt, majd kiutat mutatván egy finom női homlokra helyezi az útkeresőt.

A hangya vidoran nyargal tova a bársony bőrön.

-Draco!! Mámeg mi a francot tettél rám?

-Ssss...Hollóhajú csak egy ártalmatlan hangya.

-Levennéd? Csiklandoz.

A karom útját állja a kis konkvisztádornak, felsegíti, és a fűszálak közé bújtatja.

- Kösz Draco. Azért simogatsz tovább, csak úgy hangyák nélkül?

- Nem félsz ,hogy megkarmollak?

- Nem. Hiszek benned. Erős, és halálos vagy, de bizton nem bántanál.

Hagyd hogy simogasson a kezed!

A fekete sárkány óvón kiterpeszti veszélyes mancsát a lány felett, sötét árnyékot vetve z arcra.

Érinteni akar!

Akarja az érintést!

A körmök lassan visszakúsznak a pikkelyek közé, de a pikkelyek is halványodnak, eltűnnek.

Változás.

Metamorfózis.

Zsugorodnak a dolgok, eltűnnek az acélpikkelyek, töpped, kisebbedik a test, a gyilkos agyarak eltűnnek egy férfiarcban.

Nincs sárkány!

Csak egy férfi van a helyén, vértben, páncélban,kesztyű nélkül.

És a tenyér rásimul az arcra.

Az ujjak lesiklanak a nyak finom ívére. az ujjak a hajba túrnak tarkó tájt.

Ujjhegy rajzolja a szemöldök vonalát, az ajkak finom ívét. Férfi ujj érinti az alvó szemhéjakat, a félmosolyt az arcon.

- Draco!

- Igen?

- Mondhatok valamit?

- Persze.

- Ez vagy TE!

- Mármint mi?

- Mindegy hogy ki mit lát benned, vagy ki minek állít. Az érintésed vagy Te önmagad.