Egyik ifjúkori atyamesterem mondogatta nekem,
hogy bánjak csínján a jelzőkkel, mert mit mondok holnap, ha ma mindenre ma azt mondom, óriási, tökéletes, zseniális, felülmúlhatatlan.
Gyakran nem is szoktam mondani, de eddigi életem meghatározó élményeire, tapasztalásaira, mint etalonra gondolni, viszont annál inkább.
Mondjuk olyan, mint öreganyám húslevese...
Biztos, hogy egyikőtök sem evett nagyanyám leveséből,
de mindannyian tudjátok, milyen volt.
Nem csak az illata, aranyló színe, a répa sárga hasábjai,
a maga gyúrta metélt sajátos rombusz formája,
hanem élettől mélyen barázdált arca, öregen is huncut mosolya, kérges tenyerének, selymes simogatása, a tányér,
a kanál, az abrosz, a nyikorgó hokedli...
...a harmónia megannyi apró morzsája, szilánkja.
Ma is, ha húslevest eszek, legyen az bármilyen, gyakran az eszembe jut.
Nem csak a húslevessel vagyok így... ...hanem a szegedi halászlével is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése