Egy kapcsolat olyan mint libikókázni.
Tudod a mérleghinta.
Ültök rajta ketten egymással szemben.
Látjátok egymás, érzékelitek a másik rekacióját.
Egyszer fent egyszer lent.
Telnek múlnak az évek.
Akkor jó, élvezetes a libikóka, ha egyszer fent és egyszer lent.
Ha fenn vagy, átéled az örömöd.
Ha lent vagy, látod és örülsz, hogy örül a partnered.
Te juttattad oda.
Térben és időben sosem vagytok azonos állapotban.
Mikor nem élvezetes a libikóka?
Pl. ha egyensúly van hosszú távon senki sincs se fenn se lenn?
Langyos víz.
Érdektelenség.
Elhidegülés.
Vagy akkor, ha valami oknál fogva úgy érzem a partneremnek huzamosabb ideig szüksége van fenn lenni?
Képes és hajlandó vagy az erőfeszítés vállalására, hogy erőt energiát nem kímélve folyamatosan fenn tarts, míg Te lent görnyedsz és erőlködsz. Erőfeszítésed eredményeként természetes állapottá válik a partner számára a mindíg fent állapota.
A mérleghintázás lényege azonban nem ez.
Hanem az, hogy egyszer fennt egyszer lent.
Libikókázni jó!!!
Felmerül a kérdés, lehet-e egyedül libikókázni?
Önmagában a kérdés is groteszk, de ki ne emlékezne,
vagy volna gyerekkori emléke arról, amikor egy unalmas forró nyári vasárnap egyedül, játszópajtás nélkül lézeng a parkban. Unja már az összes egyedül játszható dolgot.
Odaér a mérleghintához.
Ráül.
No de hova???
A közepére.
Elkezdi billegtetni a hintát és közben az képzeli, vágyja, hogy ő ül valakivel a libikókán és élvezi annak minden örömét.
Te már hintáztál így???
Ki ne mondd, úgy is tudom!
Talán most is éppen...???
Mondják, lehet úgy is libikókázni egyedül, hogy nem középre ülsz, hanem a hinta valamelyik végére és lököd fölfelé magad. Repülsz és fennt vagy addig, annyiszor és olyan magasra,
amíg kitartásod, kedved, erőd van hozzá.
Én is kipróbáltam valaha.
Ha már választani kell, hogy melyik kvázi hintázási módszer a szimpatikusabb, akkor ez utóbbira szavaznék.
Azért mert ez nem önbecsapás, mindíg csak az egyik oldalon "állsz", míg középen hol ez, hol az vagy.
Ez óhatatlanul szereptévesztéshez vezet.
Apropó szereptévesztés.
Fontos, meghatározó momentum egy ember életében,
s ha nem tudatosul benne, s nem tudja magában feldolgozni, megoldani, egy életre szóló kudarc fogja érni.
És most elértem ahhoz a ponthoz, amiért mindez az eszembe jutott:
A nő legyen nő, a férfi legyen férfi.
No de ki írja nekünk e szerepeket?
Milyen díszletek között játszunk?
Jó a szereposztás?
Van közönség?
Kinek játszunk?
Játszunk?
Átéljük a szerepet?
Megannyi kérdés...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése