A levegő még forró.
Ha a tenger felől nem érkezne meg-megújuló rohamokban a szellő, elviselhetetlen lenne az alkonyat forrósága.
A parton megannyi ember.
Fel s alá sétálgatnak.
Kicsik, nagyok, kövérek és soványak, fiatalok és idősek...
Férfiak és nők, gyerekek...
Én a nyílt víz felé fordulva állok.
A szárazföld és a tenger határán.
Ott ahol a hullámok utolsó erejükkel még kibuknak a homokos fövenyre, s habos tajtékok közepette kimúlnak, majd visszakúsznak teremtőjükbe.
Pont ott állok, ahol még a bokámat nyaldossák.
Fürkészem a látóhatárt.
A nap már elég alacsonyan, sugarai érintőt vesznek a fodrozódó hullámokon.
Elvakít...
... a tenger.
Talpam alól szökik a föveny homokja, minden egyes hullám visszavonulásával.
Eltűnődöm azon, ha elég sokáig állnék itt, meddig elmerülnék meddig ásna be a tenger a homokba?
Betemetne teljesen?
Akkor inkább a habok közé vetném magam, a végtelen hullámok közé...
A tenger - változékony, ábrándozásra csábító, kiszámíthatatlan - hullámkarjai közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése