Zorb a nagy folyónál állt. Ritkán járt oda ki, mert omladozott a löszfal, veszélyes volt, de mostanában, amikor Lurkót sétáltatta, talált egy helyet.
Lurkó ellófrált, talán egy ürgelyukra lelt, azzal bíbelődött az amott évek óta álló falban. Valahogy az a fal nem mozdult, mozdulatlanságát még az ürgék vájta lyukak sem tudták megtörni. Furcsa kettősségét a tájnak olykor Zorb is hitetlenül bámulta, nem értette, de már nem is akarta.
A folyót figyelte. Lurkó hangja morgóra váltott, nem ugatott, csak néha nyüsszentett egyet-kettőt, no meg apró kis vakkantásokkal jelezte Zorb felé, hogy jelen van.
A folyó csendes volt. Épp úgy, mint az égbolt. Felhőtlen, tiszta és csillagos.
Zorb képzeletben összekötötte a pontjait, aprócska csillagaiból hangszert készített és figyelt. Pengette a húrokat és találgatott, hogy vajon milyen hang lehet, amit a belső világa megszólaltatott. Mostanában szólt a zene belül. Mióta Miout ismerte, zenélni kezdett valami belül. A szívére fogta, úgy gondolta, szerelmük kinyitott egy olyan kaput, amit addig Zorb ugyan ismert, de nem fedezte fel magában.
Miou sokszor pengette belül a hangjait, és mindig értette Zorb, hogy mikor tiszta, mikor csak fals a hang. Mioutól nem hallott fals hangokat, főleg nem a szívéből.
Szép duettet alkottak ők ketten. Néha együtt is szóltak, néha csak visszhangjai lehettek egymásnak, de tény, hogy belső zenei metronomjuk együtt kántálta a ritmust. Pláne, mióta együtt voltak. Előtte csak barátkoztak, de már akkor feltűnt Miounak, hogy Zorb eléggé érzi a ritmusait...
Szóval pengetett és ezt a pengést a folyó gyors mozgása festette alá saját mormogó hangjával. Ó, hogy oda volt ezért az összhangzatért. Nem volt zenész, de ha volt előző élete (Miou szerint nagyon sok), akkoriban biztosan együtt zenéltek. Hol szimfóniákat, hol csak egyszerű kvartettekben voltak zenetársaik egymásnak. Talán ezért is volt olyan figyelemre méltó az együtt rezgésük. Mint a hang. Harmonikus rezgőmozgással szólt belül.
Zorbnak eszébe jutott Lurkó, akit már nem hallott jó ideje.
Látta az árnyait a nagyfal mellett, de csak a mozgást érzékelte, hangja nem volt. Szemeit dörzsölte, szólítgatta, de Lurkó csak hallgatott. Nem ugatott, nem vakkantott, nem morgott. Néma volt.
Ekkor furcsa zsibbadtságot érzett eleinte a torkában, aztán a végtagjai váltak teljesen érzéketlenné, ólomsúlyúnak érzete a karját, nem tudta mozdítani, torkában mélyen egy csomó bénította, nem rezgett a hangszála, nem jött ki levegő a torkán, s ha mégis, az olyan hűvös volt, mintha téli szél fújna át a torokrésben. Hangtalan lett, mint Lurkó.
Szíve hevesen dobogott, arcából a vér kiszökkent, amikor fura kis fény közeledett felé. Csak ködszerű alakot látott maga körül, de nem egyet, hanem sokat. Egy kéket, egy fehéret, egy zöldet, egy pirosat.
Arra gondolt, de jó lenne üvölteni, hátha Miou meghallja a házban, hátha hazaért, hátha kitalálja, hogy a folyónál vannak, és arra is gondolt, hogy Miou egyszer csak itt terem és elmagyarázza, mik ezek a foltok itt a sötétben, hogy lehet, hogy a halvány holdfénynél mégis látja őket, meg egyáltalán. Hogy lehet, hogy ő ilyet lát, amikor még megszólítani sem tudja őket. Csupán érzékeli, hogy nem emberi lények, hogy nem szokványos történési folyamat, amit most megél, hanem valami soha nem tapasztalt szépség-félelmetesség.
Félt, igen!
Mindig félt, ha valami idegenszerűt érzett. Ha nem látta, akkor is, ha meg látta, akkor is. Elhatározta, hogy nem ijed meg. Hogy leszorítja a tudatában a félelmeit, átmásolja a látottakat a valóság kipontozott részeibe, és megpróbál kezdeni vele valamit.
Ettől erőre kapott, és úgy, ahogy Mioutól hallotta mindig, hívta az angyalait.
Ám, ahogy ezt kimondta, ezek a fények egyre közelebb értek hozzá. Nem hátráltak a segítség kérésére, hanem egyre közelítettek.
Ekkor jött rá Zorb, hogy életében először látott Angyalokat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése