De rég volt.
Az éjjel vele álmodtam szabad voltam az éjszakában, agyam csendjében.
Újra láttam. Gyönyörű volt. Karcsú. Hosszú lábú, fényes, óriás, mindent látó szemekkel.
Oda jött hozzám, szinte súlytalanul lépdelt a fényben.
Éreztem az orrát ahogy a nyakamba bújt, a forró levegőt,
ahogy a fülembe szuszogott.
Átöleltem a nyakát, gyönyörű sörényébe túrtam...éreztem a nyakának izmait, testének melegét.
Futni kívánt, velem rohanni át a mezőn, árkot ugrani szélsebesen száguldani.
Csillag.
Így szólítottam, ez volt nekem.
Büszke, méltó társ,nagy szerelem, barát, testvér, a jobbik felem.
Láttam álmomban.
Éreztem ahogy a nyakára dobom a takarót, ahogy lesimítom a hátára.
Ahogy áll a reggeli napfényben. Ahogy a napsugarak korcsolyáznak színizom lótestén.
Békésen tűri ahogy a nyerget ráhelyezem..nem dobom,
nem rakom, helyezem. Eligazgatom, becsatolom.
Egy kapocs.
Ló és ember közt. Hogy kentaurként éljenek egy rövidkét.
Engedelmesen tartja a fejét a kantárhoz, kisimítom a sörényszálakat eligazítom.
Gyönyörű.
Nyakába vetett szárral lassan lépked mellettem, kaput nyitok kettőnknek, nem a nyitott kapu hanem magunk miatt, szabadok vagyunk.
Két állat, két tudat, két én, két döntés, két szabadság.
Nincs parancs, nincs fegyelem, nincs semmi. Mi vagyunk.
Megáll. Rám vár. Felvenne.
A pillanat amikor a hátán elfészkelődve, kengyelben a talpammal, magasról körbenézek.
Otthon vagyok.
A lépés üteme, a ringatás, a ritmus. Metamorfózis. Eltűnünk. Megszűnünk.
Egy.
Csak egy van. Mi, a kentaur.
Miénk a világ..most itt..ekkor.
Lépünk.
És árad a vér, dobog az ikerszív, lassú vágtából gyorsulok, egyre, és egyre gyorsabbá.
Belesimulunk a szélbe, áradunk, magunk vagyunk a szél, a világ, az illat a fény, minden!
Könny. Ébredés.
Még ver a szív vadul..még árad..még rohannék.
Nincs.
Sötét, s rideg a szoba.
3 év is elmúlt hogy meghalt.
Soha nem voltam olyan szabad mint akkor ott, és ma éjjel.
Velem vagy te is Csillag..és ti is mind temethetetlen temetett holtjaim.
Veletek vagyok a leggazdagabb ember a világon
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése