Varjak károgását sodorja az avarfüst-szagú szél, rozsdaszín leveleket kergetve zörgő halmokba az erdőbe vezető ösvényen.
Kétoldalt rozzant léckerítés, mögöttük a felhagyott konyhakert, elbarnult folyondárok között lottyadt tökök és elfeketedett paradicsom karók.
Az erdő maga köd mögé bújt, levelüket vesztett ágak bukkannak ki csupán, mint nyugodni nem képes elátkozottak csontkezei egy rég elfeledett temető puszta földjéből.
A köd elrejt, a köd titokzatossá teszi azt is, ami máskor oly hétköznapi, ám néha éppen hogy azt sejteti, aminek a létezéséről addig fogalmad sem volt.
A ködben haszontalanná válik a szem, a fantázia kénytelen működni, néha elhitetve, hogy kiléptünk a világunkból s egy másik felé lebegünk, ahol az idő is másképpen telik, ahol álmaink válhatnak majd valóra - legyenek azok gyönyörűek vagy iszonyúak; a gyötrő kíváncsiság erősebb, mint a bizonytalantól való félelem.
Ám a legsűrűbb köd is feloszlik egyszer, szétfoszlanak az alabástrom paloták és a lapuló rémek sziluettjei is vele együtt, nem hagyva mást maga után, mint a nyirkos és borús novemberi hétköznapokat - és a vágyat a tavasz után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése