csak egy ember...
„Kisfiú volt még, fekete gyűrűs hajtincsekkel, óriási fekete szemekkel. Ült a háromkerekű biciklijén az utca porában s, tűrte a nagyobb gyerekek ajnározását, miközben engem nézett tágra nyílt szemmel.
Te olyan széééép vagy!- mondta kissé elnyújtva és olyan csodálattal. hogy elpirultam!
Zavarba jöttem, én a nyakigláb, sovány és összenőtt szemöldökű kócos kislány, akinek ő, a derekáig ért) Mélyen bennem él az emlék, a tekintet, csodálat.
Már felnőtt voltam szinte, mikor újra láttam. Talán máskor is, de nem figyeltem rá. Szórakozni jártunk a barátnőmmel.
Ő ült a szórakozóhely lépcsőjén a barátjával "már" 14 évesen és "csak engem látott" ugyanazokkal a tágra nyílt szemekkel, imádattal, mint kicsi fiúként!
J. Te olyan szép vagy!- mondta.
Barátnőm féltékeny tekintete és kissé morbid megjegyzése eltántorított attól, hogy megálljak beszélni vele.
Sajnálom, sajnálok minden elvesztegetett percet, amit nem töltöttem vele. Én már nem a nyakigláb kislány voltam, mint akkor, ott a homokban. Tudtam hogyan hatok másokra.
De még mindig nem vettem őt komolyan! Szórakozni jártam, éltem a bulizós életem. Mikor találkoztunk, mindig volt egy két szava, s mindig megjegyezte, én már olyan sokat szórakoztam, s ő még nem! Dühös voltam, nem értettem.
Szórakozz akkor te is! Olyan érzésem volt, hogy leszól, azért mert örökké bulizok. Nem tudhattam az okát, mert nem figyeltem rá eléggé.
Külön éltem szüleimtől, gondoltam meglátogatom őket.
Közben a falu búcsúján mentem keresztül. Imádom a körhintát! Gondoltam, hátha lesz ismerős, akivel fel is ülhetek.
Vele és barátnőjével találkoztam! Megálltak azonnal, beszélgettünk. Mondtam vágyom a hintára, de nincs kivel. Hívtam a lányt, nem volt kedve, de a fiúnak igen!!!
Felszállt a hinta..., leszálltunk. Csak a hintáról, mert onnantól kezdve soha nem állt meg a pörgés, amíg lehetett.
Mióta megláttalak szerelmes vagyok beléd!
Annyira szeretlek! Nem tudok másra gondolni, hiába járok más lánnyal.
Szinte szédültem, nem a hinta volt az oka. Mekkora idióta vagyok! Hiszen ezt akarta velem örökké közölni, de sohasem hagytam!
Elhagytam érte az akkori barátomat s, elhagyta ő is az akkori barátnőjét, értem...
Nem volt könnyű, meg kellett birkózni a "falu szájával”, szülei hozzáállásával. A korkülönbségből adódó összes problémával! De semmi nem számított!
Neki csak ÉN kellettem, s nekem csak Ő! Soha, szinte soha nem váltunk el többé, kis időre sem! Szerettem teljes szívemből, éreztem a felém irányuló figyelmet, szerelmet, odaadást. Semmi másra nem vágytam csak rá!
Olyan jó szerelemmel szeretni, azt, aki feltétel nélkül szeret és elfogad bennünket. A viszont szerelemnél nincs gyönyörűbb, odaadóbb érzés! Amikor érzed, hogy a tested, lelked eggyé válik azzal, akit mindennél jobban szeretsz. Amikor benne akarsz megsemmisülni, vele a gyönyörben, újra és újra! Amikor remegsz, ha nem látod, félted, ha nincs melletted, aggódsz, ha gondja van...s, ölelnéd, csak ölelnéd, hogy megóvd mindentől, ami árthat, ami bánat és gond lehet neki!
Mindennap vágyott rá a lelkem a testem, minden porcikám!
Sokszor gondoltam, ennyi boldogság nem jár egy embernek! Valaki megbüntet ezért a nagy boldogságért!
Felesége lettem, két nappal a nagykorúsága előtt, akkor még szülői engedéllyel.
Anyám sírt- Lányom téged most sokan megnéznek, de nem azért mert menyasszony vagy, hanem azért, mert Te vagy a menyasszony!
Igaza volt! De nem számított, ki mit mond! Boldog voltam, és ő is! Előre elterveztünk mindent, hiszen előtte hónapokig gyűrűs menyasszony voltam, hivatalos....
Egyszer autóvezetésből mentem haza.
Kinn sötétedett, beléptem a lakásba.
Kislámpa égett csak....háttal állt nekem a kanapé előtt, abban a ruhában, amiben dolgozott a műhelyében.
A kislányunk vele szemben állt a kanapén, éppen a pizsamáját gombolta be, fürdetés után. Olyan meghitt beszélgetésben volt a kétéves gyerek és az apukája, hogy nem bírtam megszólalni, csak itta a lelkem látványt. Éreztem, hogy a pillanat örökre a lelkembe ég! Hogy is gondolhattam valaha, kamasz fejjel Én marha, nem kell apa gyereknek, csak anya!
Nem is értettem, hogy foszthattam volna meg ennyi szeretettől egy gyermeket. Bárhová mentünk, büszke voltam rájuk!
Féltettem őket, féltettem a boldogságom, amiben részem volt. Az igazi, végtelen tiszta boldogságot, amikor tíz centivel a föld felett jársz mindig.
Akartunk még egy gyermeket, én... igaz kicsit előbb, mint megbeszéltük , valamiért éreztem....itt az ideje...........
Még nem volt két hónapos a magzat, neveket kerestünk.
Lehet korán volt még.
Vivien legyen! Miért éppen Vivien? - kérdeztem. Mert akkor kicsit olyan, mint te! Szabadságvágyó, független és szabad. - nevetett. Más nevet akartam, de megjegyeztem, tetszett .
........
Néhány hét múlva szörnyű érzéseim lettek, nem tudtam hogyan beszéljem meg vele...
fürdés közben egyszer félve kérdeztem, mit tenne, ha meghalnék? Nem mertem mondani, attól félek, elveszítem őt. Nem sokat gondolkodott, nem akarlak elveszíteni soha! Ne is gondolj ilyesmire! De erősködtem, könnyes szemmel, mégis, mi lenne? Sok-sok évig lennék egyedül, mire akarnék mást....mondta elgondolkodva...De, te biztosan hamar ta
lálnál magadnak valakit, kiáltott fel! Fogalmam sem volt meddig várnék, hiszen nem magam féltettem...magamban.
.......
Szörnyű vihar volt aznap éjjel. A villámok bevilágították a szobát és olyan erővel dübörögtek, hogy azt hittem a ház közelében csapódtak be! Egy különösen hatalmas volt! Felugrottam az ágyban rémülten.
Rá gondoltam, a férjemre, aki dolgozni volt éjszaka.
Lassan megnyugtattam magam, nem lehet semmi baja,
mélyen a föld alatt. Nem sokára haza jön és addigra a nyári viharnak is vége, kisüt a nap!
Alig vártam!
Korán ébredtem valami kiabálásra, kiugrottam az ágyból, ki az ajtón, Anyósom állt a lépcsőn és onnan kiabálta sírva:- Meghalt! Nem jön haza! ...Robbanás volt........
Éreztem a zsibbadást, éreztem a pánikot nem akartam a felfoghatatlant!
Mint az őrült úgy rohantam hátra hagyva a gyerekem az ágyban - még békésen aludt - ki az utcára!
A munkahelye felé.
Csak rohantam, rohantam, láttam a tócsát a temető előtt a járdán, szinte repültem át rajta és dobolt a fejemben a hang....
VELEM, VELÜNK ilyen nem történhet!!!!
Nem Lehet!
Ilyen mással történik csak!!
Nem engedtek be a kapun. Kértek menjek haza!
Nem akartam látni a szánalmukat, sajnálatukat, a szemükben a bánatot!!
Hallottam a helikopterek zaját, de felfogni nem akartam!
Nem akartam hinni, hogy meghalt, bíztam benne, él! Könyörögtem, én az Istennek, ne tegye!!! NE,NE!
De megtette, s, ha nem az Isten, az emberi felelőtlenség!
.....
Ma sokat gondolkodom azon biztosan így kellett lennie annak, hogy korán találtunk egymásra. Fiatalon lett apa, 19 évesen először. Olyan gyermekkel, aki mintha ő lenne teljesen.
A második, özvegységem hatodik hónapjában született.
Ahogy az apja megálmodta, igazán olyan.
Szabadságvágyó, független és nagyszerű ember.
Bárcsak tudná, Tudja is! Én tudom! ))
Mert velük van, bennük él.
Tudom azt is milyen az igazi boldogság! Tudom milyen a pokol is!
Tudom, hiszem. Mégsem cserélnék mással, soha!!
Ember volt, nagy E-vel!
Pedig csak 22 éves volt.”
Hihetetlenül nagyszerű két embert kaptam tőle.
Leélhetjük az életünket sokáig, értelmetlenül, poshadt, dög unalomban, sekélyesen, mi emberek.
De lehet, bármilyen kis időre is megtapasztalni az élet minden boldogságát, szenvedélyét nem az idő hossza határozza meg, hanem a tartalom.
