Egy nyári nap reggelén.....

　

Még alig kúszott a szomszéd ház vörös cserepei fölé.
Az elhúzott függöny mögött ülök, de így is érzem erejét.
Arra gondolok, télen is ilyen a látványa a tiszta felhőten égen, mégis... ...mégis másként melegít, forrósít át.

Testem, lelkem. Mint egy szilaj, duhaj fiatalember, aki nem árnyalt lágy színeivel, hanem mindent elsöprő, duzzadó erejével imponál.
Már pirkadatkor mutogatja muszkliait, délre már nem lehet bírni vele. Este sem hagy békén.
Emléke fülledtsége - ágyba bújva - ledobatja rólunk rongyaink. Izzadó testünk lucskos birózásra vágyik.
A levegőt ventillátor, lelkünket vágyaink kavarják.
Reggelre gyűrött a lepedő.
A zuhany felidézi, lemossa az éjszaka vágyait,valóságát.
Leülsz az aszalod mellé.
Balodon kávé...
Gőzölög.
Az első korty már átöblítette lelked véredényeit.
Az elhúzott függöny mögött is érzeni erejét.

Még alig kúszott a szomszéd ház vörös cserepei fölé...

Minap dolgoztam fent Bp .déli pu-ról indultam este a 21,01 kor személyvonattal Pusztaszabolcsra.

A vonat előkészítése közben oda jön hozzám egy fiatalember és hát a következőket mondja...

- Jó estét kívánok ne haragudjon, hogy leszólítom, de szeretném megkérdezni hogy el tudok még jutni a mai nap folyamán Dombóvárra, mert itt laktam Pesten csak édesanyám kidobott családi problémák miatt és édesapámhoz szeretnék valahogy eljutni. Lassan két napja itt csövezek Pesten.

Töbször is oda mentem a kollegáihoz,de egyikőjük sem vitt el.

Itt aludtam a metró aljában éjszaka...és hát szó ami szó nem ettem semmit két napja.

Ezt a történetet végig hallgatván elmondtam neki, ha gondolja én elviszem haza de csak úgy hogy most este eljön velem Sárbogárdig elintézem, hogy a szerelvényben aludhasson és reggel velem jön tovább Dombóvárra.

Azt mondta hogy nagyon megköszöni hogy segítek rajta. Adtam neki egy 500-ast hogy a még nem indul a vonat, addig vegyen magának valami pogácsát...

át le értünk Sárbogárdra elintéztem hogy a vonaton aludhasson. Majd másnap reggel 4-35kor indulunk.

Szintén készitem elö a vonatot egyszer csak jön oda hozzám a fiatal ember és hát közli velem, hogy ő bizony próba vásárló. Kicsit meglepődve csak annyit tudtam neki mondani, hogy én nem csak jegyvizsgáló vagyok hanem ember is...

És ha valaki oda jön hozzám azt mondván, hogy kidobta az édesanyja az apjához szeretne eljutni Dombóvárra két napja nem viszi el senki, mert nincs semmilyen személyes irata nála ráadásul két napja nem evett...

Én elviszem!!

Lehet hogy sokan most azt mondják a kollegák közül, hogy ez nem normális, hogy ilyet le ír közösségi oldalon... de én úgy érzem EMBER maradok ezek után is......

/egy vasútas bejegyzéséből/

Lennél-e értem pitypangbóbita,

ha én lennék az ősz hűvös sóhaja?

Ha Te lennél a tél hideg lehelete,

lennék kedvedért hullongó hópihe.

Lennék kedvedért hófúvás vihara,

vagy lennék miattad csipkés zúzmara.

Minden megtudható egy emberről,

a jelene, a múltja, jövője, tán a fontosabb titkai is...

 - csak az nem, hogy mitől lát benne csodát egy másik.

Hol rejlik benne a reménynek az a megtestesülése,

amitől egy léleknek egyszer csak érdemes lesz élni.

Próféciák Magyarország jövőjéről - napjainkban is!

Pio atya: "Magyarország olyan kalitka, melyből egyszer gyönyörű madár fog kiszállni"
 "Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!"


 Ezeket a szavakat mondta a híres Pio atya. De ki is volt ő valójában? Valóban hihetünk a szavainak?


 Pio atya az olaszországi San Giovanni Rotondo kapucinus kolostorában élt és halt meg (1887-1968). Neve immár fogalommá vált a katolikus hívők többsége számára, története a 20. század misztikájának önálló fejezete. A karizmatikus pap számos szenvedése után a fizikai parajelenségek legritkább és fizikailag legérthetetlenebb jelenségét, a levitációt is megélte. Híres lett arról is, hogy a gyóntatószékben nála nem kell gyónni. Tisztánlátásával (vagy medialitásával) tudta ugyanis, hogy milyen problémái vannak a gyónóknak. Fotósok hiába próbálkoztak azzal, hogy szemben vele, háta mögött, vagy rejtekhelyről pillanatfelvételt készítsenek róla, a filmek exponálatlanok maradtak.
 A sápadt és beesett arcú novícius napokig megvolt táplálék nélkül. Elegendő volt számára a szentáldozás. Ha a szent engedelmesség nevében evésre szólítják fel, kiadja magából az ételt. Venafróban 21 napig csupán az Eucharisztiából táplálkozik.
 Egy alkalommal a novíciusmester nem engedte a szentáldozáshoz. Ebbe majdnem belehalt. Az eltiltást nem ismételték meg többé.


 Egy év leteltével Padre Pió apja, látván fia sápadtságát és szemei alatt keletkezett sötét karikákat, haza akarta vinni, de ezt a vezető atya kereken elutasította. Kis idő múlva a novícius egészsége, amelyet a közösségi szabályok már kevésbé veszélyeztettek, annyira helyreállt, hogy szülei megnyugodtak.
 Egy szép napon a vezető atya így szólt Padre Pió anyjához: Donna Giuseppa, a fia nagyon jámbor, nem találunk benne hibát!
 Az egyetlen kényes pontot, a váratlan lázrohamokkal járó, bizonytalan egészsége jelentette. Ilyenkor a kolostor lázmérői rendszerint szétpattantak. A betegápoló atyának akkor az a jó gondolata támadt, hogy fürdőhőmérőket használjon a lázmérésnél. De mekkora volt a megdöbbenése, mikor egy nap a higanyszál 48 fokra szökött fel!
 Voltak lázrohamai és éjszakai csatái. Padre Pióval szomszédos szobában lakni bizony nem volt könnyű. Először azt hitték, hogy ő maga idézi elő a pokoli zsivajt. Pio egyik éjjel zajt hallott. Kihajolt az ablakon, hogy megnézze, mi is történt. Egy óriási fekete kutyát pillantott meg a szomszéd ablak párkányán, amely "olyan véres" szemeket meresztett rá, hogy a szegény testvér üvölteni kezdett és csaknem elájult rémültében.
 A szörny átugrott a szomszéd tetőre és eltűnt. A dolognak híre ment, mert Pio a naivságában az egész környéken kérdezősködött a félelmetes kutya felől.


 Pio lelki atyja ezekből az éjszakai viadalokból vonta le az egyszerű következtetést, hogy a fiatal novícius nagy dolgokra lett kiválasztva. Pio őrangyala és egyéb angyalok továbbra is kiemelkedően nagy szerepet játszottak életében.
 Olykor, amikor cellájába visszatért, fenekestől felforgatva találta azt. A könyvek a földön, a tintatartó széttörve, az ágyon rendetlenség. Mindenfelől utálatos szörnyek tűntek fel előtte, mihelyt megpróbált valamit pihenni. Reggelenként gyakran láttak rajta sebeket és kék foltokat szemei körül.
 Egészségi állapota miatt felettesei szerzetesi fogadalmának letétele után hazaküldték szülőföldjére, hogy ott erőre kapjon.
 Rendkívüli esetei miatt a fiatal novícius gyakran változtatta tartózkodási helyét, így elkerült Piannisiba, Morcone Venafroba, Serra Capriolába, Monte Fuscoba. A beneventoi dómban szentelték pappá, 1910 május 10-én. Életének álma így megvalósult.
 Előfordult, hogy addig imádkozott, míg a többiek elfeledkeztek róla, és rázárták a templomot, de ez sem zavarta. Volt, hogy a sekrestyés fejét vesztve rohant az espereshez: "Jöjjön gyorsan, Padre Pió meghalt". Az esperes a kőpadlóra rogyva találta, mozdulatlanul, önkívületben. Miután a szent engedelmesség nevében a figyelmeztetést megkapta, fölegyenesedett és kinyitotta szemeit. Az esperes így jobbnak látta, ha odaadja neki a templomkulcsot. Ettől kezdve Padre Pio igyekezett észrevétlenül a templomban maradni.
 Más alkalommal Don Salvatore, Pio atya felettese felnyitván egy Pio atyával kapcsolatos levelet, a szöveg helyén egy nagy tölcsér alakú tintafoltot talált. Ekkor szent haragtól elragadva az esperes felkapta a szenteltvíz-hintőt és alaposan meghintette vele a foltos papírt. A folt azonnal eltűnt.
 Amikor ilyen esetei kitudódtak, Padre Pio mindent megtett, hogy kikerülje a kíváncsiskodókat. Mint Szent Ferenc, ő is szüleinek farmja mögött, saját kezűleg épített egy remetelak-félét, ahol a nyári napok mély csendjében csak Isten dolgaival törődött. Anyja csak az étkezésekhez hívta, amelyeket gyorsan elintézett.
 1915 szeptember 20.-án Donna Giuseppina átvágott a szőlőskerten és kiáltozni kezdett Pio után. Fia kijött a kunyhóból és közben hevesen lóbálta kezeit, mintha megégette volna azokat. A jókedvű Giuseppina nevetni kezdett:
- Mi van veled Pio? Azt hinné az ember, hogy gitározol!
 - Semmi baj, kis szúró fájdalmak, nincs jelentőségük.
 Pio atya akkor kapta meg a még láthatatlan stigmákat... A fájdalom később olyan mértékű volt, hogy az esperes jónak látta, hogy felmentse őt a misemondás alól. Padre Pio azonban a világ minden kincséért sem hagyta volna el a misézést.
 Pio atyát igen sokan szerették és tisztelték, hiszen mindenkivel csak jót tett, mégis voltak ellenségei és rosszakarói is, bár soha senkinek sem ártott. Ne csodálkozzunk rajta, hiszen Jézus Krisztusnak is voltak ellenségei; gyűlölték és keresztre feszítették, noha életének minden megnyilatkozása a jóság és a szeretet volt.
 Három istengyűlölő az atya meggyilkolására készült. El is utaztak hozzá. Az egyik már Pio atya tekintetétől megtért. A másikat az atya lenyűgöző egyénisége térdre kényszeríttette. Az atya bizonyára imádkozott vagy szenvedett is értük. A harmadik azonban gúnyolta a másik kettőt, hogy nem férfiak, hanem gyávák, mint a nyúl. Pisztollyal a zsebében Pio atyához ment és alkalmas pillanatra várt. Közben hallotta és látta, hogyan panaszolják neki az emberek fájdalmaikat. Közöttük volt egy anya is, aki születésétől fogva vak és süketnéma leánykáját tartotta. Amikor az atya megjelent, minden oldalról körülvették és előadták neki kéréseiket. Az anya hirtelen szívet tépő sírásra fakadt: „Atyám, könyörögj a jó Istenhez az én szegény süketnéma és vak gyermekem gyógyulásáért!” Pio atya megsimogatta a gyereket, mert nagyon szerette a kicsinyeket, és megkérdezte: „Mi a neved?” A gyermeknek szeme kinyílt a világosságra, füle megnyílt a hangra, nyelve a beszédre és hangosan mondta, amit soha életében nem tudott: „Mária névre kereszteltek:” A körülállók közül sokan könnyes szemmel estek térdre, közöttük a pisztolyos ember is. „Köszönjétek meg Jézusnak az Oltáriszentségben, vagy égi édesanyjának” – szólt szerényen Pio atya. Aztán a pisztolyos emberhez lépett, és kedvesen megkérdezte: „Mit kíván az úr?” „Gyónni akarok” – volt a felelet. Így térítette meg Pio atya ellenségeit.

 (Maria Winovska "Padre Pio igazi arca" című könyve, pio.freeweb.hu nyomán Szent Korona Rádió)

6 hazai arborétum, amit látni kell

Agostyáni Arborétum

Alcsúti Arborétum

Elte Füvészkert

Nemzeti Botanikus Kert Vácrátót

Szegedi Tudományegyetem Botanikuskert

Tiszakürti Arborétum

Mélység.....

A háromkerekű bicaj.
Nevetve loholok utána, lassan kocogva az örvényként kavargó hosszú hajszálak vontatnak, úszom a nevetésébe, aggódó lélekkel, ugrásra készen ha billenne a kerék, ha döccenne gonoszul.

Ébredés.

​
Keserű a szám, sós ízt teszek hozzá. Érzem a vérem fémjét elharapott ajkamból.
Feszít szét tép a fájdalom. Gyűlölöm az álmaim, mert nem elég élesek és ébrednem kell belőlük a világba.

Csendes a falusi ház, pihen mindenki. Csendesen üldögélek a sötétben..fülelem a tücsköket, a békák kórusát, kósza kutyaugatást.

Döntök s készülődök.
A régi holmim a helyén, gondosan csomagolva, hajtogatva. Mennyi szakadás, folt, kopás, hmm mintha a lelkem ölteném fel. Még passzol a bakancs, jó újra felvenni érezni a fűző feszes tartását, talpának nesztelenségét. Hevederben, hátamon az acél.

Csendben távozok.

Halkan zárom magam mögött az ajtót.

Mennyi csillag, mennyi finom szélfútta illat, halk neszek, beszélget simogat az éjszaka.

Eltávolodok a házaktól, szülőfalumtól, senki nem figyel rám, tán csak édesapám kutyája nézi még hátamat kérdő tekintettel. Furcsa őszinte jószág, nem ugatott nem jelezte hogy mennyire szeretne velem tartani. Csendben volt, tán látta most mást viszek az éjszakába.

Lassan lépdelek, már csak egy folt egy árny vagyok az éjjelben.
Szaporázom a lépést, elhatározás nélkül váltok lassú futásra, rohanok az éjszakába, belémtódul a levegő, érzem a verítékcsepp araszolását a nyakamon, nem tudok gyorsabban..ez a vége...ez a végem?
Bahhh..gyengeség​..lehagyni képtelen voltam a keserű érzést..szám sebét marja a só...és nem..nem hagytam el..elfáradtam. Talán túl nehéz az acél?

A fák közt kidőlt matuzsálemek közt bújok, mintha elrejtőzhetnék a világ elől, magam elől.
Tudom hova tartok, ösztönből vezérelve fúrom egyre mélyebben magam egyre mélyebben az alvó természetbe.
Egy ág, tán ezer éves a tölgy mi növesztette táplálta, majd földig ér, ívben visszanyúlászkodva vissza az ég, a csillagok felé. Mint egy ágy, mint egy természetes tenyér. Kölyökkorom óta szentély az öreg, és ölelése ringatása.
Mennyi könnyem, fájdalmam látta már!

Jó ráfeküdni! Hasra fordulni, átölelni, arcom durva bőréhez szorítva beszívni a faillatát. Mindig azt képzelem ilyenkor hogy egyszer egy pillanatban beleolvadok, hogy benne dobog a szívem, hogy én is érzem a leveli közt fújó szelet, ágainkon alvó madarak súlyát, neszezését.
Hagyom hogy ringasson.
Hagyom hogy elnyugodjak.
Vele veszem a levegőt, belőle. Jó! Ez nagyon jó.

Lassan elcsitul a lelkem, kisimul a homlokom, lazulnak szemeim sarkában a ráncok.
Órák telnek, vagy percek? Oly mindegy.

Van ami változik, s van ami nem. Bármit is mondok.

Búcsúzóul még megölelem a törzsét, végigsimítom ujjheggyel a kérget, a kezdődő levelei egyikét.
S elindulok.
Mert mennem kell.
Tenni a dolgom, hogy egyszer majd egy háromkerekű bicajt kísérve jöjjek, és szóljak:

-Gyere Kislányom most hintázzunk!