Csodád márpedig vannak....

 

Amikor Carolyn Isbister 560 grammos babáját a mellkasára tette, hogy átölelje, azt gondolta, ez lesz az egyetlen esélye, hogy a karjaiban tartsa.

 

 Az orvosok azt mondták a szülőknek, hogy a kis Rachel csak pár percig fog élni, mert 10 mp-ként egyet vert a szíve és nem lélegzett.

 

 Isbister így emlékszik vissza:

 

 Nem akartam, hogy úgy haljon meg, hogy fázik. Ezért felvettem a paplan alól és a bőrömre tettem, hogy felmelegítsem. Annyira hidegek voltak a kis lábai. 

 "Ez volt az egyetlen ölelésem, ezért szerettem volna emlékezni erre a pillanatra."

Aztán valami igazán figyelemreméltó történt. Az édesanya bőrének melegétől elkezdett rendesen verni Rachel szíve, és ekkor elkezdett saját magától lélegezni.

 Nem hittük el - az orvosok sem. Aztán felsírt egy kicsit. 

 Az orvosok bejöttek és azt mondták, még mindig nincs remény – de nem engedtem el magamtól. Megáldotta a kórház káplánja és vártuk, hogy lassan elszáll belőle az élet. De még mindig küzdött.

 

 Aztán csodálatos módon az arcocskája rózsaszín lett. Szó szerint, a szemünk előtt lett szürkéből rózsaszín és elkezdett felmelegedni is.

 A szomorú az egészben az, hogy amikor megszületett a baba, az orvosok rávetettek egy pillantást és annyit mondtak, "nem".

 Még csak meg sem próbáltak segíteni neki a légzésben, arra hivatkozva, hogy csak meghosszabbítják vele a haldoklását. "Mindenki feladta a reményt” - emlékszik vissza a mamája.

  24 hetes korában történt méhfertőzés vezetett a koraszüléshez és Isbister (aki 2 gyermek,  Samuel 10, and Kirsten 8,  édesanyja ) azt mondta:

“Rettegtünk attól, hogy elveszítjük. Korábban már volt 3 vetélésem ezért nem hittük, hogy sok remény van.”

Amikor Rachel megszületett szürke és élettelen volt.

 Ian Laing, neonatológus a kórházban azt mondta: “Az összes jel arra utalt, hogy a pici nem marad életben és hagytuk, hogy az édesanyja magához ölelje, mivel ez volt minden, amit tehettünk.

 Két órával később a kicsi felsírt. Tényleg csodababa, még sosem láttam ilyesmit a 27 éves gyakorlatom során. A legkisebb kétségem sincs afelől, hogy az anyai szeretet mentette meg a lányát.”

Rachel lélegeztetőre került, ahol folyamatosan javult, csövön és fecskendőn keresztül táplálták lefejt anyatejjel.

 

 Isbister azt mondta, hogy, “Az orvosok azt állították, hogy mivel küzdött a kicsi, megérdemelte az intenzív ápolást, hiszen már volt remény. Egyedül érte el az egészet – mindenféle orvosi beavatkozás vagy gyógyszerek nélkül. Ragaszkodott az élethez – mindez amiatt az ölelés miatt volt. Felmelegítette a testét, eléggé szabályozta a szívét és légzését ahhoz, hogy elkezdjen küzdeni.

 

 5 hetes korában levették a lélegeztetőről és egyedül kezdett el szopni. Négy hónaposan Rachel hazament a szüleivel, ekkor már 3600 gramm volt – ugyanannyi, mint bármely másik egészséges újszülött. Mivel Rachel oxigénhiánytól szenvedett, az orvosok azt mondták, magas a kockázata, hogy agykárosodása van. De egy szűrő vizsgálat semmilyen bizonyítékot nem talált erre és ma Rachel ugyanolyan, mint a vele egyidősek.

 

 Rachel mamája újságolja nekünk:

 “Jól van. Amikor hazahoztuk, az orvosok azt mondták, hogy nagyon különleges kislány. És mindenekfelett szereti az ölelést. Órákig alszik így, összegömbölyödve a mellkasomon. Az az első ölelés mentette meg az életét – annyira örülök, hogy bíztam az ösztöneimben és magamhoz öleltem. Máskülönben nem lenne ma itt.”