Amikor Carolyn Isbister 560 grammos babáját a mellkasára
tette, hogy átölelje, azt gondolta, ez lesz az egyetlen esélye, hogy a
karjaiban tartsa.
Az orvosok azt
mondták a szülőknek, hogy a kis Rachel csak pár percig fog élni, mert 10
mp-ként egyet vert a szíve és nem lélegzett.
Isbister így
emlékszik vissza:
Nem akartam, hogy úgy
haljon meg, hogy fázik. Ezért felvettem a paplan alól és a bőrömre tettem, hogy
felmelegítsem. Annyira hidegek voltak a kis lábai.
"Ez volt az
egyetlen ölelésem, ezért szerettem volna emlékezni erre a pillanatra."
Aztán valami igazán figyelemreméltó történt. Az édesanya bőrének melegétől
elkezdett rendesen verni Rachel szíve, és ekkor elkezdett saját magától
lélegezni.
Nem hittük el - az
orvosok sem. Aztán felsírt egy kicsit.
Az orvosok bejöttek
és azt mondták, még mindig nincs remény – de nem engedtem el magamtól.
Megáldotta a kórház káplánja és vártuk, hogy lassan elszáll belőle az élet. De
még mindig küzdött.
Aztán csodálatos
módon az arcocskája rózsaszín lett. Szó szerint, a szemünk előtt lett szürkéből
rózsaszín és elkezdett felmelegedni is.
A szomorú az egészben
az, hogy amikor megszületett a baba, az orvosok rávetettek egy pillantást és
annyit mondtak, "nem".
Még csak meg sem
próbáltak segíteni neki a légzésben, arra hivatkozva, hogy csak
meghosszabbítják vele a haldoklását. "Mindenki feladta a reményt” -
emlékszik vissza a mamája.
24 hetes korában
történt méhfertőzés vezetett a koraszüléshez és Isbister (aki 2 gyermek, Samuel 10, and
Kirsten 8, édesanyja ) azt
mondta:
“Rettegtünk attól, hogy elveszítjük. Korábban már volt 3 vetélésem
ezért nem hittük, hogy sok remény van.”
Amikor Rachel megszületett szürke és
élettelen volt.
Ian Laing,
neonatológus a kórházban azt mondta: “Az összes jel arra utalt, hogy a pici nem
marad életben és hagytuk, hogy az édesanyja magához ölelje, mivel ez volt
minden, amit tehettünk.
Két órával később a
kicsi felsírt. Tényleg csodababa, még sosem láttam ilyesmit a 27 éves gyakorlatom
során. A legkisebb kétségem sincs afelől, hogy az anyai szeretet mentette meg a
lányát.”
Rachel lélegeztetőre került, ahol folyamatosan javult,
csövön és fecskendőn keresztül táplálták lefejt anyatejjel.
Isbister azt mondta,
hogy, “Az orvosok azt állították, hogy mivel küzdött a kicsi, megérdemelte az
intenzív ápolást, hiszen már volt remény. Egyedül érte el az egészet –
mindenféle orvosi beavatkozás vagy gyógyszerek nélkül. Ragaszkodott az élethez
– mindez amiatt az ölelés miatt volt. Felmelegítette a testét, eléggé
szabályozta a szívét és légzését ahhoz, hogy elkezdjen küzdeni.
5 hetes korában
levették a lélegeztetőről és egyedül kezdett el szopni. Négy hónaposan Rachel
hazament a szüleivel, ekkor már 3600 gramm volt – ugyanannyi, mint bármely
másik egészséges újszülött. Mivel Rachel oxigénhiánytól szenvedett, az orvosok
azt mondták, magas a kockázata, hogy agykárosodása van. De egy szűrő vizsgálat
semmilyen bizonyítékot nem talált erre és ma Rachel ugyanolyan, mint a vele
egyidősek.
Rachel mamája
újságolja nekünk:
“Jól van. Amikor hazahoztuk, az orvosok azt mondták, hogy
nagyon különleges kislány. És mindenekfelett szereti az ölelést. Órákig alszik
így, összegömbölyödve a mellkasomon. Az az első ölelés mentette meg az életét –
annyira örülök, hogy bíztam az ösztöneimben és magamhoz öleltem. Máskülönben
nem lenne ma itt.”