Reggel....

Soha nem volt titok hogy nem a főváros az ahol szeretek lenni, de vannak percek napok amikor szeretem.
Nézem a kelő napot, a hajnalt, a munkába siető, vagy épp az éjszakából hazaérő embereket.
Most nem zavarnak, nem tűzöm őket pillantásom vitriolos gombostűjére. Most csak úgy vagyok.
Nincs kedvem tömegközlekedni. Sétálni, menni, haladni akarok.
Zsebre vágott kézzel ballagok a hársak alatt. Érzem az illatuk. Furán keverednek a bőrömről érzett lopott illatokkal.
Az éjszaka illata.
Gyönyörű. Agyam képekkel bombáz. olyan az agyam mint egy tükörgömb. Forog. Forognak benne a gondolatok, a friss emlékek. Minden fordulással egy egy aprócska tükörkocka mutat egy új képet.
Szép.
Mosolygás​os.
Vajon mit csinálsz?
Hogy mozdulsz, mit teszel?
Elképzellek.
F​anyar félmosoly hisz már tudom, akármennyire is színes, s élénk a fantáziám, a valósághoz képest kopottasnak tűnik.
Sokkal szebb a valóság mint a megálmodott vágy. Éles, borzongató, kellemes, felzaklató.
Emlékszem.
​
Jó ez így.
Most jó, még ha karmolássza is már a lelkem a hiányérzet, az új vágy.
Most jó. Enyém a csoda.
Ízlelgetem, befelé figyelek, emlékekkel kergetőzök.
Nem sietek, úszom a hajnalban, a városban, egy szembe jövő nagymamitől viszonzást kapok félmosolyomra, és egy jóreggeltet.

Szép a világ.
Szépre festetted bennem